Budapest, hétköznap délben. A telefonáló bőrkabátos fiú szélesen mosolyog, ugyanakkor hátat fordít a tömegnek, fejét erősen oldalra hajtva, szinte vállgödrébe süllyeszti mobiltelefonját. Testének vonala zárt egységet alkot, mintha üvegburát vonna maga köré. Szabad kezét szájához emeli, talán a körmeit rágja, talán csak a bőrt piszkálja. Ez egy kis önbátorítás, hiszen az újdonsült szerelmével beszélgető fiú még nem teljesen biztos a dolgában. Szinte vigyázzban áll, a beszélgetőtárs minden szavára koncentrál. Nem úgy a néhány méterrel odébb, a buszmegállóban mobilozó középkorú úr, aki toporogva bólogat, láthatóan untatja és idegesíti a számára hosszúra nyúlt társalgás. Aktatáskájának zárját pöckölgeti, cipőjének orrával dobolgat, a szeme a jövő-menőket figyeli, mindenki érdekesebb, mint a megunt feleség, aki csak azért telefonál már harmadszor, hogy férje el ne felejtsen hazafelé macskatápot venni. A mobillal együtt kezét is hanyagul zsebre vágja, ugyanakkor hüvelykujja kilóg, mindez a magabiztosság és a hatalom gesztusa. A harmadik emberünk mindennek szöges ellentéte. Nem csoda, hiszen a főnökével beszél. Nyakát behúzza, mintha fázna, füléhez hol közelíti, hol távolítja a telefont. Bal kezével jobb vállát masszírozza, védekező testhelyzete olyan, mintha szinte előtte állna annak, aki őt korholja. Szemei távoli pontra szegeződnek, mintha onnét jöhetne a segítség. De nem jön. Lassan nyomja ki a beszélgetést záró gombot, hosszan nézi a már néma készüléket. Nem kizárólag egy telefonáló ember mozdulataiból olvashatunk. Gyakran előfordul, hogy megérintjük azt a tárgyat, amelyre büszkék vagyunk, így fejezzük ki a tulajdonjogot. Sokan nekitámaszkodnak az autójuknak beszélgetés közben, de gyakran megfigyelhető, hogy parkolás után a tulajdonos még egy pillantást vet az kocsijára. Ugyanígy társaságban is látható, ki az, akit aggodalommal tölt el partnere vonzó külseje, azaz ki az, aki féltékenységből karolja át társát, jelezve ezzel is a tulajdonjogot. Területi jogainkat is igyekszünk kiterjeszteni. Vasúti fülkében csomagjainkat azért rakjuk szét a szomszédos ülésekre, mert abban reménykedünk, hogy senki nem ül mellénk. Ily módon idegenek nem lépnek be a személyes zónánkba. A moziban is azért tesszük kabátunkat az előttünk lévő szék támlájára, hogy azt ne foglalhassa el más. A kézfogások is sokat elárulnak. A legellenszenvesebb a "döglötthal-szerű", főleg ha a kéz még hideg és nyirkos is. A másik véglet, a túl erős, az "ízületropogtató" sem ajánlatos. Túlságosan agresszív, ami a másik félből ellenérzéseket vagy félelmet vált ki. Néhányan úgy fognak kezet, hogy hosszan, mereven kinyújtják a karjukat, megakadályozandó, hogy a másikat túl közel eresszék magukhoz. A legelőnyösebb a rövid, határozott kézfogás. Az asztal körüli elhelyezkedés is sokat elárul. Aki a beszélgetőpartnerrel szemben az asztal túloldalán foglal helyet, rivalizáló légkört teremthet. Ez arra vezethet, hogy mindkét fél mereven kitart a maga álláspontja mellett, az asztal pedig korlátként tornyosul majd közöttük. Az ellentétes álláspontokon túl a helyzet az alá-fölérendelt szerepekről is szól. Ha hatni szeretnénk a beszélgetőpartnerünkre, ha el akarunk érni valamit, akkor ki kell jönnünk az íróasztal mögül. Beszélgetés alatt a végtagjaink helyzete is sokat jelez: a lábkeresztezés vitatkozó, versengő szándékot. Ha valaki a karját is keresztezi, méghozzá oly módon, hogy a két kéz szorosan fogja a felső kart, az mindennemű változtatási szándék hiányát, határozott állásfoglalást és önmagát fékező magatartást tükröz. A bokakulcsolás gesztusa védekező póz, de egyben gátolja a gondolatok szabad áramlását is. Ilyen pozícióban nehéz, sőt szinte lehetetlen eredményes tárgyalást lefolytatni. Amikor valaki helyteleníti a másik álláspontját, és úgy érzi, hogy nem fejtheti ki a sajátját, akkor gyakori a nem létező pelyhek vagy hajszálak szedegetése. Ez tudtul adja, hogy a hallottakkal nem ért egyet, még akkor is, ha verbálisan mindenbe beleegyezik. Az oldalra billenő fej az érdeklődés felkeltését jelzi, míg a lehajtott elutasító, sőt ítélkező magatartást jelez. Nemcsak üzleti tárgyalásoknál van ez így, a nők is ezekkel a fejtartásokkal mutatják ki vonzalmukat vagy ellenérzésüket egy férfi iránt. Az állsimogatás "hadd gondoljam végig!" gesztus, akkor figyelhető meg, amikor valamilyen döntést mérlegelünk. Töprengő, gondolkodó gesztusok jól megfigyelhetők például sakkozás közben is: szakáll tépkedése, simogatása, fültő vakarása. Az orrnyereg csipkedése, amelyet általában lehunyt szem kísér, elmélyült gondolkodást, döntés előtti elemzést tükröz. Érzelmileg kínos, negatív érzeteket is jelenthet. A szemüveggel való vacakolás az időnyerési gesztusok közé tartozik. Ha valaki rágja a szemüvege szárát, az arra is utal, hogy az illetőnek több "táplálékra" van szüksége, valószínűleg több információ formájában. Mivel egy tárggyal a szájban nem könnyű beszélni, jobban oda tud figyelni. A dobolás az unalom és a türelmetlenség jele is lehet. Néhány pszichiáter szerint amikor nyugtalanok vagyunk, azokat az elsődleges élményeket szeretnénk ösztönösen felidézni, amelyek megnyugtatóak voltak a számunkra, például anyánk monoton szívverése, amit az anyaméhben hallottunk. Előidézve ezt a ritmust, nagyobb biztonságban érezzük magunkat. Ha közbe akarunk szólni, gyakran a fülcimpánkat vakargatjuk, hasonlóan ahhoz, amikor az iskolában kézfelemeléssel jeleztük, hogy szólni szeretnénk. A mozdulat belénk ivódott, de nem jelentkezünk, hanem a fülünket húzgáljuk vagy az arcunknál matatunk valamit. A gesztusok természetesen nemcsak egy üzleti tárgyalás során árulkodóak, hanem a mindennapi életben, szerelmesek között, vizsgahelyzetben, utcán, közlekedésben, mindenhol, ahol kommunikáció folyik. Érdemes figyelmet fordítani rájuk, hiszen a nem verbális jelek segítik a szituáció árnyalt megértését, majd a helyes döntéshozatalt. Elemzésükkel, ismeretükkel magunkhoz ragadhatjuk a kezdeményezést, elkerülhetjük a kínos szituációkat, sikeresebben boldogulhatunk az életben. JANKÓ JUDIT