Szász Judit

Picasso könyvillusztrációi és a spanyol ötvenes évek a Műcsarnokban

Annak, aki a kánikula elől nem a plazák légkondis falai közé menekül, hanem a tömegben sodródás és kirakatbámulás helyett a Műcsarnok új kiállításait választja, érdekes élményben lehet része. A jól hűtött, tágas termekben kiérlelt koncepció vezeti be a látogatókat az 50-es évek spanyol mindennapjaiba: a festmények, szobrok, épületek, belsőépítészet és dizájn, a film és a fotó, írott anyag akkori világába. Politikailag nyomasztó évek ezek az esztendők – egészen János Károly király színre lépéséig –, hiszen a gyűlölt diktátor, a spanyol köztársaságot Hitler segítségével vérbe fojtó Franco tábornok uralkodott a népen és az ízlés fölött. Ő is a hatalom megalomán dicsőítését, hamis történelmi pátoszt, a katolikus egyház mindenekfelett valóságát hangsúlyozó „művészetre” adott csak lehetőséget. Örömködni és hízelegni lehetett, bírálni, újítani tilos volt. Ez a mostani mustra épp azt a lázadást jeleníti meg, amit a haladó spanyol művészek mégis véghezvittek. A termekben a festmények színvilága inkább komor, mint fényt és derűt árasztó; lenyomata a fullasztó és hamis légkörnek. Nagy vásznakon tör ki a művészekből – többek között Tápies, Saura, Millares és Sempere – a modern nonfiguráció iránti érdeklődés és a csakazértis ábrázolása. A letargikus szürke, fekete, mélybarna, okker, drapp és rozsda árnyalatokat csak náha szakítja meg egy-egy mirósan vad színorgia. Csupaszsággal tüntettek Franco procc építészete ellen a mérnökök és a bútortervezők is. Az akkori világdivatot jelentő kagylószék, fémlábak, sky anyagú csőbútorok itt is megjelentek az otthonokban. A fénypont ebben a kietlenségben a fémdobogón körbeforgó, 1955-ből származó Spider tűzvörös sportautó: az akkori legmarkánsabb státusszimbólum. A legemberibb és élvezhetőbb vonulata a kiállításnak a korabeli fotógyűjtemény: a háború utáni kivérzett ország reménykedő lakói, szegények és elesettek tekingetnek ránk a fekete-fehér képeken. A legtüneményesebb az elsőáldozó kislányok közül kibandzsító csúnya, fehér ruhás kis angyalka, akit rútsága ellenére lehet imádni ezért a pillantásáért. Három, frissen málnaszínre mázolt teremben kaptak helyet Picasso – a Guernica után haza már csak látogatóba menő zseni – könyvillusztrációi. Barátainak – Robert Desnostól Crommelyncken, a belgán át egészen Ramon Reventosig – műveit nemesítette meg különböző technikákban való jártasságát csillogtatva. A rézkarcban néha a folt nagyvonalúságát használta ki, de volt, amikor aprólékos, hajszálfinom, pöndörödő vonalak burjánzottak ki a tűje alól. Vannak a tű felemelése nélkül alkotott bravúros rajzai Ortez gróf temetéséről, ákombákommal kifejezett munkái az emberi testről, foltokból előállított gomolygó rajzai és karikatúra-hetykeségű ábrázolásai Balzacról. Ebben is utolérhetetlen volt játékosságát, igényességét és sokoldalúságát tekintve.

A nő feketén-fehéren

Prága egyik legismertebb fotósa, az 1960-ban született Tono Stano nemcsak híres, de nagyon népszerű személyiség is a világszép város művészeinek körében, mivel azt a tehetséget, ami adatott neki, soha nem váltotta aprópénzre. Erre a divat világában lett volna alkalma, hiszen fő témája – a Nő – sokkal kommerszebb módon is megörökíthető lenne. Ő is, mint a nemrég elhunyt nagy öreg, Helmut Newton – akinek botrányos aktjait pár éve tekinthette meg a Ludwig Múzeumban Budapest közönsége – a pucér, mondhatni leplezetlen valóságot tárja a nézők elé, de szigorúan csak fekete-fehér képeken. Ám amíg Naomi Campbell és Claudia Schiffer elhunyt fotósa provokatív módon – nagyon erőszakossá maszkírozott, dominára vett, tűsarokban fotózott modellekkel – fejezte ki világképét, addig Tono Stano aktjain semmi öltözék vagy kiegészítő nincs. Ő ezeket a nagyon szép testeket – amelyek Newtonéival ellentétben adottságként létező finom formáikkal és nem a kitenyésztettség tökélyével hatnak – természeti közegbe helyezi. Vízparton guggolnak, száraz fűcsomókról rugaszkodnak el a lányok – s néha egy férfitest is belerobban a kompozícióba. Stano nemcsak természet közeli fényképeket készít, vannak groteszk és meghökkentő beállításokkal operáló művei is. Műtermi alkotásai kemény koncentrációt igényelnek a modellektől is, hiszen olyan pillanatban és testtartásban kell megmerevedniük, ami komoly fizikai erőpróba számukra is. Így és ezáltal tudja Stano elérni azt a fantasztikus hatást, amely a fény-árnyék ezerszer felhasznált, de nála mégis újat nyújtó játékával adható.

Rachid Taha a Millenárison

A Világsztárok a Millenárison sorozat következő vendége a mára igen divatossá vált világzenei vonal egyik úttörőjének számító, algériai születésű francia énekes-zeneszerző Rachid Taha. A művész május 29-én 20 órakor – immár negyedik alkalommal – lép fel Magyarországon, most a Francia Intézet és a TV5 támogatásával a Millenáris Parkban. Először a Sziget fesztiválon aratott nagy sikert a Algériában, a rai (algériai népzenéből kinövő modern hangszerekkel előadott tánczene) stílus igazi lelőhelyén, Sigben született Taha. 1981-ben alapította meg a Carte de Séjour (Tartózkodási engedély) beszédes névre hallgató zenekarát, amellyel Francaiországban elfogadtatta az arab rockot. Ennek ötvözete a rai zenéjével nagy ismertséget hozott számára és hozzásegítette ahhoz, hogy minden lehetséges fórumon felemelje a szavát az intolerancia, a rasszizmus, a gyűlölködés ellen. 1990-ben szólókarrierbe kezdett; most Budapesten barátaival, Khaled és Faudel társaságában lép fel – a koncert később lemez formájában is élvezhető lesz. Ma már Franciaország meghatározó zenei és politikai egyéniségének tartják őt, neki is köszönhető, hogy az arab nyelvű és dallamú slágerek mindennaposak a rádiók-tévék műsorán.

David Yengibarjan a Francia Intézetben

A világban mindenhol nagy siket arató, Magyarországon élő örmény harmonikaművész, David Yengibarjan ad koncertet május 28-án, 19 órakor a budai rakparton álló Francia Intézetben. A még a harmincadik életévét be nem töltő, ördöngös tehetségű harmonikás Jerevánból érkezett Magyarországra tanulni, majd 1999-ben alapította meg a nevét viselő triót, amelyben Egri János bőgőzik és Botos József gitározik mellette. A fiatal művész zenéje virtuózan ötvözi az argentin tangó nagy öregjének, Astor Piazzolának a hangzásvilágát – amely a Buenos Airesben hajdan megvetett kuplerájzenét klasszikus magasságokba röptette – a hagyományos örmény muzsikájával. Hangszerét teljesen egyéni módon használja, elandalít, majd másodpercek múlva felkavar és megráz különös futamaival. Három éve megjelent Tango Passion (szenvedély) című és stílusú albumán még Barcza Horváth József bőgőssel és Juhász Gábor gitárossal dolgozott együtt, majd két évvel később már Frank London amerikai trombitás a partnere azon a korongon, amely az új értelmezésű tangót zsidó, örmény, balkáni népi muzsika dallamaival keveri, és beleszövi még a dzsessz izgalmas ritmusát is. A lemez a talányos Pandoukht címet viseli.

Jótékonysági koncertet ad Liza Minnelli

Az első márciusi, Kongreszszusi Központba tervezett, ám végül elmaradt koncertje után már biztosnak tűnik, hogy július 10-én 21 órakor a Puskás Stadionban lép színpadra a legendás Kabaré sztárja, a megviselt életű, de mindig visszakapaszkodó Liza Minnelli. Az utóbbi időben - a bulvárlapok kínos pletykáiból - csak Liza újabb botrányos válásáról, drog- és súlyproblémáiról hallhattunk, nem pedig művészetéről. Vincent Minnelli filmrendező és „Amerika csalogánya”, Judy Garland lányaként nehéz örökséggel kezdte pályáját, ám hamar bebizonyította, hogy nem szüleinek jól csengő neve nyitotta meg előtte a filmgyári, színházi kapukat. Bob Fosse több mint harminc éve készült Kabaréja emelte sztárrá - a szőkén ártatlan diák szerepében Michael York mellett - Liza Minnellit, aki Sally szerepében egyszer és mindenkorra iskolát teremtett. Az ő hatalmas, izgalmasan festett, gyönyörű barna szemei, csodálkozó, gyerekes kis fintorai, buja és mégis picit suta mozdulatai többet meséltek arról a borzalmas, náci tébolyba fajult korról, mint a legtöbb történelemkönyv. Csodálatos, karcosan tiszta, kieresztett hangja, profi tánctudása, egész lénye összeforrott ezzel a filmes remekművel. Ennek híres dalait - a Money makes the World vagy a címadó Kabaré - nagyon sokszor és sokan feldolgozták már, de egy-egy minnellis mozdulat, hangsúly még évtizedek múltán is felrémlik ezek láttán és hallatán. Másik híres filmje a Robert de Niróval forgatott New York, New York, amelynek címadó dala Budapesten is felhangzik majd ötven táncos fergeteges show-ja közepette. A hírek szerint a mostanában színpadra lépő énekesnő megrendítő alakítást nyújt hangja, lénye által, megélt és túlélt harcaitól megerősödve. A jótékonysági koncert bevételét a hátrányos helyzetű magyar kisgyerekeknek ajánlotta fel a művésznő.

Apák árnyékában

A Karinthy Márton tollából megjelent, Ördöggörcs című kétkötetes életrajzi, önéletrajzi regény becsatlakozik az utóbbi évek nagy apa-regény – Esterházy Péter: Harmonia Celestis, Javított kiadás, Vámos Miklós: Apák könyve – vonulatába. A szerző a humor idoljává nemesedett nagyapát, Karinthy Frigyest, az élethabzsoló apát, Karinthy Ferencet (Cinit) és e két irodalmár sikerébe, elementáris hatásába belerokkant, a skizofrénia és kényszeresség börtönébe zárkózott nagybácsit, az alig ismert Karinthy Gábort jeleníti meg saját magával egyetemben. Az első kötet a Hadik kávéház lágymányosi napjait eleveníti föl, amikor egy Lacajka nevű főpincér fennhatósága alatt kiteljesedett a Karinthy-mítosz a budai mocsárvilág helyén kinőtt polgári bohémvilágban. Aranka királynő és Frigyes uralkodó „héja-násza” meghatározta egyrészt a modern magyar irodalom menetét, másrészt a Karinthy-fiúk lelki fejlődését, de még utódaikét is. Még a budai szép napok előtt, a század elején egy Judik Etel nevű szép színésznőbe szerelmesedett bele végzetesen a fiatal Karinthy Frigyes, akitől első gyermeke, Gábor született. De az idillt elorozta a végzet: Etel a világon végigpusztító spanyolnátha áldozata lett. (Karinthy Frigyes ekkortól, a borzalmas veszteség okozta fájdalomtól datálta az agytumora kialakulását.) De nem sokáig maradt pártában Frigyes. Lágymányos fekete párduca, a férfifaló végzet asszonya, Böhm Aranka – már férjes asszonyként – egyszerűen elcsábította és férjül vette. Villogott és pezsgett, úgy költötte a Karinthy megkereste – három államtitkári fizetésnek megfelelő – pénzt, hogy mindig a végrehajtótól kellett hó végén rettegniük. Az ő nyomására préselte ki magából a „humorban tréfát nem ismerő” férje népszerű műveit. Amik miatt viszont soha meg nem írhatta fő alkotását. Amit – mondhatni végzetszerűen – Arankától született másik fia, a könnyűtollú, szellemes és édes pofaként számon tartott Cini sem tudta soha saját elvárásainak megfelelően megalkotni. Karinthy Márton kíméletlen őszinteséggel tárja föl naplótöredékek, magnóra mondott beszélgetések, ismerősök, rokonok és orvosok faggatása nyomán ennek a tehetségtől és őrülettől sújtott famíliának a lelki nyomorát. Mert mind belerokkantak egymásba. Titkaik kiderülnek az utód kutakodó zseblámpájának kellemetlen fényében, nevük, származásuk, elszórt rokonságuk – Párizstól Norvégiáig – összeboronálása a lapokon új és meglepő fejezetet nyit e család unos-untalan szajkózott történetében. Az író magával is kegyetlen: őszintén beszél apjához fűződő, fájdalmas, vetélkedésektől, megaláztatásoktól sem mentes ambivalens viszonyáról, másságáról, szeretetre éhes és hűségre képtelen érzelmi életéről, sikeres-sikertelen pályafutásáról. Csak abban bízik az utolsó Karinthy-fiú, hogy ez a szembenézés a családi „ördögbajjal” – a Gábort élete végéig hatalmában tartó görccsel – őt még megmentheti. És abban, hogy a hamis pátosz és mítosz helyett az érző emberek vergődése új színben láttatja majd a Karinthy-könyveket. Ulpius-ház kiadó, 3480 forint

Giacometti életműve a Szépművészetiben

Ázós, kora tavaszi nap, az eső szürkére mossa a Hősök terét. Ez a galambszürke neutrális szín jellemzi a Szépművészeti Múzeum alagsori helyiségeiben június 15-ig megtekinthető átfogó vernisszázst is. Egyelőre több a külföld néző a munkák előtt, mint a magyar. Még nem tudatosult az emberekben, hogy ezt is illik olyan elsöprő mértékben szeretni és sort állva szemlélni, mint Monet és barátai műveit. A sváci–olasz művész (1901–1966) életművét összefoglaló tárlat egy szerencsés véletlennek köszönhető: a zürichi Alberto Giacometti Stiftung gyűjteményén alapuló kincsek a város Kunsthausának öt teljes termében látogathatók általában, de most annak renoválása miatt – és a szerencsés kulturdiplomáciai lépéseknek köszönhetően – átköltözött Budapestre. A talapzatok mérete is pontosan megegyezik az svájciakéval, s a tompa gyöngyszürke dizájn is ehhez igazodik. Monet türkizes tengerhangulatú derűje után, amely a falakat borító drapériákban is megtestesült, nagy váltást jelent Giacometti visszafogott tónusvilága. Azok a műtárgyak is – elsősorban gipszszobrok –, amelyek nem voltak szállíthatók biztonságosan, megtekinthetők a szobrászt élete végéig fényképező Ernst Scheidegger fekete-fehér fotóin a kiállítás előterében. Itt számítógépeken kiállítási adathalmaz, műelemzés és életrajz, valamint kinagyítható műtárgyképek is elérhetők. Hetven alkotás mutatja be ezt a furcsa, világú művészt: gyűrötten magasba szökkenő, vékony szobrai mintha két ellentétes szélörvényben próbálnának egyenesen maradni. Mélyen belegyökereznek a talpazatba. Szikáran és mindennek ellenszegülve állnak a Velencei nők és aktjai, amelyek még női formákkal rendelkeznek. Szinte sikoltással ér föl a híres Kéz ábrázolása: ez lett a háborús sokk művészetté transzformálásának legismertebb példája Picasso Guernicája mellett. Látható még a nevezetes, 1934–35-ben készített Kubus, az ötvenes években született A kocsi című kompozíció is. Az utóbbin egy valószínűtlenül légiessé nyúlt nőfigura lebeg. Giacometti a mozgást próbálta az érzékelés szintjén megragadni, s ábrázolni – az ott maradó szemében – a távolodó, elhaladó figurákat törékenynek és kicsinek. Két állat is helyet kapott a tárlaton: egymással szemben oson a csak a mozdulatra lecsupaszított Macska és a fülét-farkát lógató, szintén csak jelzés értékú testtel bíró, loncsos Kutya. Ebben saját magát szimbolizálta a művész. A testvéréről, szerelmeiről, japán filozófusról, falujáról készült festményei szintén göcsörtös vonalakkal felvázoltak és tompán zöldes, kicsit halvány rózsaszínbe úsztatott szürkék árnyalataiból tevődnek össze. A laza vonalvezetés súlyos bánattal társul minden munkáján. Devecseri Gábor szavaival élve a „nagy sötétlő erdő beléjutott”, a gyomorrák elvitte alkotóereje teljében. Amíg a halálos kórral való küzdést fel nem adta, az élet harcait gyúrta-gyűrte szobraiba.

Vérpezsdítő tangóesték

A patinás tudományos lap, a National Geographic is méltónak találta a tangót arra, hogy egyik havi számát szinte teljesen neki szentelje. Most a Budapesti Tavaszi Fesztivál (BTF) tiszteleg számos előadással a „több mint egy tánc” életérzés előtt. Olyan világsztárok hozzák el ide – ahol Eszenyi Enikő színész-rendezőnek is köszönhetően szintén már-már kultikus rajongótábora alakult – a műfaj gyöngyszemeit és különleges csemegéit, mint Julia Migenes, Maria Serrano, Ladányi Andrea... Az argentin lélek kvintesszenciája a tangó, amely Astor Piazzola nevével forrt össze a XX. században. A legendás tangóharmonikás és zeneszerző 1921 és 1992 között minden tehetségét és újító kedvét e muzsika klasszikussá és mégis élővé varázslásának szentelte. Több mint ezer műve a koncerttermektől a füstös kiskocsmákig mindig sikert és megrendülést hoz az előadóknak. Műveinek a BTF idén nyolc önálló estet szentel. Az egyiken, március 20-án a Kongresszusi Központban este fél nyolckor perdül színpadra Julia Migenes, akit az operakedvelő közönség elsősorban a világhírű Carmen film címszereplőjeként ismerhet, amelynek hangfelvételéért Grammy-díjat is nyert. Migenest Leonard Bernstein fedezte fel és kérte fel szólistának, s vált gyermekszereplőből Amerika egyik énekes csillagává. A Puerto Ricó-i anyától és görög apától származó Juliát vad szabadságvágya, ritmusérzéke, csodás hangja és nem utolsósorban fantasztikus alakja tette feledhetetlen Carmenné. Lemezfelvételei mindig a toplistán tanyáznak, mostani műsorának címe Tango-show „La Argentina”. Március 28-a is piros betűs ünnep a spanyol, illetve dél-amerikai táncélet szerelmeseinek: „A flamenco és tangó találkozása: szenvedély, erő és érzékiség” címmel e nap két, míg másnap egy előadást tart a Thália Színházban a flamenco sevillai királynője, Maria Serrano és együttese. Ők tavaly frenetikus sikert arattak ugyanitt Argentína és Spanyolország zenei hagyományainak vérbő és katartikus bemutatásával. A magyar névjegyet tangótémában Ladányi Andrea művészeti vezetésével a KFKI Kamarabalett március 31-én teszi le, szintén a Thália nézői előtt.

Buena Vista Social Club az Arénában

Amerika nemrég megrémült tőlük, és nem engedte be a latin örökifjak csapatát, a Buena Vista Social Clubot a Grammy-díj átadójára, mondván, művészetükkel támogatták Fidel Castro diktatúráját. Ezek a második fénykorukat és igazi nagyságuk virágba borulását most megélő öreg zenészek Wim Wenders filmrendezőnek köszönhetik, hogy a nyomorgó Kubából megismerte őket a világ. Wenders filmje Kuba 50-es évekbe dermedt utcáiról, autómatuzsálemeiről, lesoványodott, de örökké éneklő-táncoló lakóiról, lepusztuló palotáiról és a csodás dallamokat tüneményesen, laza latin eleganciával előadó-átélő Ibrahimmal, „Guajiro” Manuellel, Omarával és a többiekkel olyan hiteles és szívszorító jelentést adott, hogy a világsiker nem maradhatott el. A kontraszt minden szónál többet mondott el a szocializmus egyik utolsó bástyájáról. A zene aztán kiszabadulva e nagy tetszést kiváltó és díjazott mű alól, orkánszerűen söpört végig a világon a world-music trendjét is meglovagolva; Grammy-díjakat hozott és fellépések tucatjait New Yorktól Amszterdamon át a budapesti szigetig. Április 3-án újra a magyar fővárosban, ezúttal a Budapest Arénában lépnek fel ezek a ráncos, töpörödött kisöregek, akik a hosszú és unalmas tél után idehozzák országuk fényét és a nyomort is feledtető életörömét.