Közismert a történet, amely szerint a Manhattan szigetet a hollandus Peter Minuit maréknyi gyöngyért és csecsebecséért vásárolta meg 1626-ban az őslakó rézbőrűektől. Ez volt „az első nagy New York-i svindli” - mondják a késői utódok, mivelhogy az ily módon megvásárolt földön keletkezett előbb Új-Amszterdam, azután New York. Az utókor valamiképpen megfeledkezett arról, hogy történt egy későbbi adásvétel is arrafelé: a hollandoktól 1667-ben a brédai szerződéssel az angolok szerezték meg Manhattant, cserébe két kicsiny szigetet adtak: Run és Ai szigetét. Ettől fogva lett Új- Amszterdam New York, és Run a gazdagság forrása Hollandia számára közel három évszázadon keresztul, amíg csak meg nem született a független Indonézia. Run szigete (ahogy röviden nevezik) a szerecsendió őshazájának, a Banda-szigeteknek tagja. A szerecsendió 25-30 méter magasra növő, örökzöld fán terem. A fa ültetése után körülbelül nyolc-tíz esztendővel kezd teremni és körülbelül 60-70 évig elél. Termése 5-6 centiméter átmérőjű, körte formájú gyümölcs, amely érett állapotában magától kettéhasad. Belül egy 2-3 centiméter hosszú, ráncos mag van: ez a tulajdonképpeni szerecsendió. Ám fűszer készül a gyümölcs húsos, vöröses színű termésfalából is: megszárítva ebből lesz a szerecsendióvirág, más néven muskátvirág, vagy mácisz. A szerecsendiót többnyire reszelt állapotban, a máciszt apróra törve adják az ételekhez. A szerecsendió magyar nevét valószínűleg onnan nyerte, hogy hosszú időn keresztül közel-keleti („szaracén”) közvetítők útján jutott el Európába. Már a középkorban közkedvelt volt fűszernek, gyógyszernek egyaránt. Arról, hogy hol és miképpen termesztik, fogalmuk sem volt az embereknek, hiszen az első felfedezők, a portugál hajósok sokáig nem jutottak el termőhelyére: a fűszert bálákba csomagolva, „készáruként” vásárolták a bennszülöttektől hátsó-indiai kikötőkben. Fel is jegyezte egyikük, hogy „az embernek száz szeme kell legyen, ha azt akarja, hogy ne csapják be... az arab, indiai, jávai kereskedők olyan agyafúrtak és vakmerők, hogy szinte elképzelhetetlen... Mindenféle selejtes árut tömnek a bálák belsejébe, olykor még meg is locsolják vízzel, hogy súlyosabb legyen. Ha a vevő kinyitja a bálát és rájön a csalásra, ártatlanságot színlelnek és rabszolgáikra hárítják a felelősséget...” Meglehetősen hosszú időbe telt, amíg az európai hajósok eljutottak a szerecsendió termőhelyére. Ezt követően azonban hamarosan kegyetlen küzdelem kezdődött a Banda-szigetek birtokáért. Az első foglalókat, a portugálokat a hollandok szorították ki tengeri csaták és véres öldöklések során. Aztán az angolok léptek színre, szokásuk szerint nem maguk harcoltak, hanem a szigetek őslakosságát fegyverezték fel a hollandok ellen. Az eredmény az lett, hogy Coen holland admirális szétverte a bennszülött seregeket, majd a szigetek lakosságának nagy részét deportáltatta Jávába és helyettük holland telepeseket hozatott, akik rabszolgákkal folytatták a szerecsendió-ültetvények telepítését, kezelését. Eközben Run szigete valahogyan az angolok kezén maradt, a másik szigettel egyetemben. Olyannyira, hogy ezek neve még a brit uralkodók címében is szerepelt. I. Jakab címe úgy szólt, hogy „Anglia, Skócia, Írország, Franciaország, Pulau Run és Puloway királya”, míg a szerecsendió termőhelyét el nem cserélték az angolok Manhattanért. A szerecsendió régi időktől fogva nagy népszerűségre tett szert, s ez részint egy Bernardus Paludanus nevű németalföldi orvostudósnak volt köszönhető, aki azt írta róla, hogy nemcsak fűszernek kiváló, de „erősíti az agyat, élesebbé teszi az emlékezőtehetséget, emellett javítja a gyomor- és bélműködést is”. Az idők korántsem cáfolták meg Paludanus doktor javallatát: emésztési zavarok és gyomorsavtúltengés ellen a szerecsendió valóban gyógyhatású, az értő háziasszony ezért hinti meg vele a diétára utalt, gyenge gyomrú kosztos ételét. Pontosabban ezért is, mert a szerecsendió legfőbb érdeme mégiscsak kellemes aromája, pikánssága, amely sajátos, semmi más fűszerhez nem hasonlítható ízt ad az ételeknek. Már régi szakácskönyveinkben is gyakran találkozunk vele, sőt a legrégibb magyar fűszernevek egyike éppen a szerecsendióé. Egy 1566-ból származó írásban zereczendyo néven szerepel, s bár az írásmód a maitól igencsak különböző, nyilvánvaló, hogy a magyar konyha már a XVI. században használta fűszernek. Aromás, finom fűszere a szerecsendió a mai konyhának is. Halász Zoltán