Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A színen heten ülnek, kuporognak, szavakat, félszavakat, szófoszlányokat löknek ki magukból. Ha jól értjük, olyasféléket, amilyenek az utolsó évtizedben, a rendszerváltás óta gyakorta hangzanak el. Aztán a mormogás suttogásba fullad, majd csönd lesz. Néma csönd. A játszó személyek dermedten bámulnak előre. A nézők nem kevésbé meredten figyelik a színpadot. Talán még történik valami. De nem. Csak a csönd. Aztán összecsattan két tenyér. Úgy látszik, véget ért az előadás. És a század is. Akkor, 1989-ben, az utolsó fölhangzott újságemlék keltezésének idején. Legalábbis Mácsai Pál, a „Mi újság, múlt század?” előadás szerzője és rendezője így gondolja.
Számára véget ért? Vagy nézőinek akarja így sugallni? Netán úgy érzi, nem vállalhatja, hogy szemelvényeket adjon az utóbbi tizenegy esztendőről is? Lehetséges bármelyik felelet. Legföljebb azt kellene hozzátenni: produkciója így óhatatlanul torzó maradt. A század ugyanis sem történeti, sem társadalmi, sem szellemi, sem materiális szempontból nem ért véget ’89-ben. Természetesen ami azóta történt, nem értelmezhető a korábbiak vállalása nélkül, nem érdemes, nem szabad viszont a mormogás szintjén elintézni, még akkor sem, ha a szerző-rendező „csak” arra keresi a választ, hogy „a tegnap hangjai hogyan válaszolnak a jelen kérdéseire.”
És a hiányérzetről épp azért fontos és érdemes beszélni, mert Mácsai – a század újságcikkeit, híreit, hirdetéseit, olvasói leveleit szemlélve és szemelgetve, majd színpadi alkotássá formálva – rendkívül izgalmas és magával ragadó színházi estét hozott létre. Mácsai nem színdarabot írt dramaturg társával, Guelmino Sándorral, hanem az egykori újságcikkek és újságban megjelent szövegek alapján közös játékká alakította azokat a számára fontos eseményeket, amelyek kétségtelenül meghatározók voltak a század sorsának szempontjából. Értelemszerű, hogy egy színházi este keretei közé nem szorítható be a század minden pillanata, s ki-ki találna a maga számára mást, talán döntőbbet is, Mácsai mindenesetre úgy tudta egymás mellé illeszteni, egymásra feleltetni az írásokat, hogy hitelt szerzett válogatásának. Aki akar, még „áthallásokat” is fölfedezni vélhet az egykori szövegekben.
Horesnyi Balázs lépcsőzetes színpadképében, Rátkai Erzsi viseleteiben a hét színész – Bíró Kriszta, Debreczeny Csaba, Dunai Tamás, Gálffi László, Gryllus Dorka, Gyabronka József, Kiss Mari – nem szerepet formál, hanem a múltat eleveníti föl. Szöveget mond, s közben a Bodor Johanna tervezte-irányította mozgást igyekszik követni, amely minden esetben illusztrációja, illetve kiegészítője az idézett mondatsornak. Van, amikor túlpörgetett a mozgás, a testjáték, az ugrálás-rohanás-esés-zuhanás halmozása, s úgy érzi a néző, talán érzékletesebb, tartalmasabb lenne, ha egyszerűbben, valóban csak objektíven a mondandóra figyelve beszélne a színész. Valahogy úgy, ahogy Kiss Mari leül a színpad szélére, s tisztán, egyszerűen, mégis hátborzongatóan elmondja, miként írtak a negyvenes években a Magyarságban „Hitler lelkéről”.
Tragikum és komikum határmezsgyéjén pontosan egyensúlyoz Mácsai válogatása és színpadi előadása. S bár nem vitathatatlan, nem hibátlan ez a teljesítmény, de fontos mérföldköve a művész pályájának és színháza sorsának.
Róna Katalin
