Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A színész a nyitott színre lép, mögötte megvetett ágy, köszön, beszélni kezd: valami furcsaságról, mindent behálózó hazugságról. Az életéről? Vagy a színházról? Moralizál, vagy csak mesél? Komolyan beszél, vagy gúnyolódik? Mintha csak maga elé, magának mondaná, vagy mégis a nézőknek? Kezdődhet a játék.
A férfit, a nagyszerű üzletembert, remek férjet, példás apát súlyos baleset érte, amint a jeges úton száguldott lefelé. Agyrázkódásából lassan ébred, lassan tisztul körülötte minden, visszatér emlékezete, a kórházi szoba előterébe már felesége is megérkezett. Évtizedek óta hűséges asszonya, imádott lánya és még valaki.
A történet - illetlenség lenne elmondani - gyorsan bontakozik ki, máris tetőpontján van. Legföljebb azok a mozaikok kerülnek lassabban egymás mellé, amelyek magyarázzák az immár politikai babérokra is törő, dúsgazdag biztosítási szakember - éppen az amerikai ember számára szinte elképzelhetetlen, mélyen megvetett - tettét, viselkedését. Lyman Felt ugyanis látszólag könnyedén áthágta azt az erkölcsi mércét, amelyet élete megkövetelt volna, s ezért most, a baleset hozta igazság után súlyosan fizetnie kell.
Arthur Miller könnyű kézzel írt, a humoreszk és a tragikomédia határmezsgyéjén egyensúlyozó darabját Szántó Erika - Magyar Fruzsina dramaturgi közreműködésével - képzelte a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójának csöppnyi játékterére. Nem kétséges: az írót éppannyira, mint a rendezőt, a dramaturgot, s a színészeket is a mű komolykodó vonulata fogta meg. Az életről, a hazugságról és az igazságról, kényes egyensúlyukról, az együttélés lehetőségéről és lehetetlenségéről, az őszinteségről, a boldogság törékenységéről beszél ez a darab. S arról, milyen pillanatnyi véletlenen, egyetlen rossz mozdulaton múlhat minden, szabadulhat el a pokol. S persze arról is, hogy a hazugság, a legtitkosabb is, ki kell derüljön. Nem egyszerűen azért, mert az igazságnak győznie kell. Ez túl egyszerű lenne. Túlságosan is frázisos. Csupán csak azért, mert ilyen az élet. Valahogy így, ezen a módon, ilyen egyszerűen. Ilyen hétköznapian, a helyzet szintjén. Nem lép ennél tovább az író sem. Tán szándékában sem állt, tán ennyi jutott gondolkodásából erre a darabra. Ezért nincsenek igazi mélységei művének, s épp ezért nem kell a színháznak sem úgy tennie, mintha lennének. A Lefelé a hegyről című darabot úgy kell eljátszani, ahogy van, nem érdemes ott mélyebben kutakodni, ahol nincs mit keresni. A színészek - mindenekfölött a hármas: Tímár Éva, Andai Györgyi és Szilágyi Tibor - így is élvezik a játékot, a közönség sem bánja, hogy kicsit szembesül magával, saját érzelmeivel, kicsit elmereng azon, hogyan élhetnek - s élnek vajon így tényleg? - másfelé a világban, aztán hazamegy, magára csukja az ajtót, ott marad férjével, feleségével, tán egy pillanatig a másikra gondol. Majd békésen nyugovóra tér: milyen jó, hogy nálunk most nem meredekek és jegesek az utak.
Róna Katalin
