Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Brigitte Hamann hatalmas történelmi tényanyagra támaszkodó műve (Bécs és Hitler) bizonyos értelemben lefokozza Hitlert. Kimutatja, hogy mindaz, amit hitlerizmusként tartunk számon, mások politikai eszméiből adódik össze. Az ideológiának, a koncepciónak, sőt a politikai stratégiának minden lényeges gondolata ott volt készen az ifjú Hitler szeme előtt az akkori Bécs politikai életében. Még a legszorosabban hozzá kötődő Führer elnevezés is létezett: egy korábbi politikus, Georg Schönerer viselte, akinél már megjelent Hitler hatalmának emez egyik legerősebb oszlopa, a vezér-elv.
Hamann írásának főszereplője egyébként korántsem annyira Adolf Hitler, mint sokkal inkább maga a korszak, amely egy gátlásos, rigolyás senkiből megcsinálta a világégés legsötétebb szimbólumát. A könyvből nem érthetjük meg, hogyan vált Hitler vezérévé és legfőbb jelképévé egy eszmei és politikai irányzatnak, amely elsöpörte – ha lett volna még – az európai civilizáció maradék ártatlanságát, amely után már semmi sem lehetett ugyanaz, ami volt. Nagyon is megérthetjük viszont, mi történt velünk itt, Európában, honnan eredtek, hogyan nyertek teret azok az erők, amelyek nélkül a Hitler nevű démon minden bizonnyal legfeljebb klinikai eset marad. Így viszont földünk egész világgazdasági és geopolitikai berendezkedése igen nagy mértékben magán viseli és jelentős része még sokáig szenvedni fogja a hitleri mű hatásait.
A diktátor tanulóévei. Nem híve az iskolarendszerű oktatásnak, még kevésbé a szorgalmas magolásnak, ám nagy eltökéltséggel szedi össze és szívja magába azt, ami igazán érdekli: a politikát és a tömegek meghódításának, vezetésének és főként manipulálásának művészetét. Amint Hamann kiemeli, a Mein Kampfban egyáltalán nem a valót írja le addigi életéről és eszmei fejlődéséről, hanem nagyon is tudatosan formálja meg üzenetét, nagy műgonddal alkotja meg a képet, amelyet önmagáról mutatni akar. Tény viszont, hogy módszeresen igyekezett tanulni azoktól a politikusoktól, akiket magához méltónak tartott, ugyanakkor tanulmányozta mások műhibáit is, hogy elkerülhesse azokat. Politikája legsajátabbnak tartott vonását, az antiszemitizmust is másoktól tanulta el, akárcsak annak nagyon is tudatos felhasználását.
Sokan mondták – és korántsem csak a hívei –, hogy Hitlerből valamilyen döbbenetes magnetikus erő áradt, amely még a rádiószónoklatain is át tudott jönni. Íme, ebben is az előkép és feltehetően a példakép: Karl Lueger, a kor nagynevű bécsi polgármestere, akinek a beszédei úgy hatottak hallgatóságára, mint valami tömegszuggesszió. A leendő diktátor nagyon sokat tanult tőle is. Hamann elmondja, hogy Hitler, amikor a tömegek fanatizálásának a problémájával foglalkozott vagy a politikai propaganda értékét fejtegette, minduntalan visszatért Luegerre. Ő, aki a politikai marketing rendkívüli technikusává nőtte ki magát, Lueger példáján magyarázza a Mein Kampfban a beszéd erejének politikai értékét, ír a kimondott szó varázserejéről és a tömegek közé vetett szó gyújtó hatásáról. És valószínűleg Luegertől veszi át propagandájának alapelvét, miszerint „minden propagandának a legkorlátoltabb egyén felvevőképességére kell irányulnia azok között, akiket meg kíván szólítani. Minél szerényebb a tudományos ballasztja, s minél inkább csak a tömeg érzelmeit veszi tekintetbe, annál átütőbb erejű a siker”.
És amit Hitler nyilvánvalóan szintúgy példának, útmutatásnak tekintett a felkészüléséhez: Lueger, amint nekrológja kiemeli: „Nem lépett be egyetlen pártba sem, megteremtette hát a magáét; nem a ranglétrán emelkedett rangidősként egyre feljebb, mivel a vezető már akkor megvolt, amikor a párt még nem is létezett. Semmi másra nem volt szüksége, mint merész beszédekre, amelyekkel meghódította a várost és a tartományt és a maga képére formálta a képviseletüket. Tömegekkel számolt, tömegeket mozgatott és felismerte, hogy politikai hatást csak erőből lehet elérni.”
Az Európa Könyvkiadó újdonsága, amely számos, eddig kevéssé közismert információval gazdagítja a történelem iránt fogékony olvasót, miközben megrajzolja egy konkrét személyiség precíz lélektani portréját, a mindenkori, regnáló vagy potenciális diktátorfigurák általános érvényű vonásain keresztül szolgáltat – sajnos mindmáig aktuális – tanulságot.
Osman Péter
