Afrikai népmesék elemeiből formálta meg Michel Ocelot - a film írója, tervezője és rendezője - a Kirikou és a boszorkányt. Csodával kezdődik, ami a mesének elengedhetetlen eleme. Egy kisded úgy születik meg, hogy egyszerűen kimászik az anyja hasából, talpra áll, beszél. De a film nem úgy folytatódik, hogy a gyermek sebesen felserdül, és csodálatos képességeivel a falu harcának élére áll. A legkevésbé sem. Nem, hősünk a földből alig kilátszó apróságként indul el a keserves útra, hogy megszabadítsa társait a rabságtól, a kegyetlen boszorkány uralmától. Ehhez nehéz feladatokat kell teljesítenie, s hogy még terhesebb legyen az önként vállalt küzdelem, társai, a falubeliek nem bíznak benne, annak tartják, aminek látszik - nagyszájú csöppségnek. Kirikou azonban igazi mesehős. Sorra teljesíti, amit maga elé szab, visszaszerzi a falu vizét, átjut a boszorkány éberen figyelő őrségén, és eljut a Tiltott erdőbe, ahol bölcs nagyapja várja. És megtudja Karaba, a boszorkány titkát, aki nem eredendően és adottan gonosz, hanem az a szenvedés hajtja, amelyet egykor az emberek okoztak neki. Mese lévén, Kirikou megszabadítja a fájdalmat okozó mérges tüskétől, a boszorkányból gyönyörű, szerelmet kívánó asszony lesz, Kirikou pedig átvitt és szó szerinti értelemben felnő a feladathoz. A falu is visszakapja holtnak vélt férfiait, s „itt a vége, fuss el véle..." A tisztán szőtt történetet Michel Ocelot ehhez illő tiszta eszközökkel valósítja meg, grafikája puritán, alakjai az ősi egyiptomi falfestményeket idézően kétsíkúak, egyszerűsítettek, de nem stilizáltak. A táj, a miliő, az eszközök tiszta színekben pompáznak, meseiek, anélkül, hogy túlcirkalmazottak lennének. És érdekes, ebbe az ősi szokásokat idéző környezetbe milyen magától értetődő hitelességgel tudja beilleszteni a boszorkány palotájának tetején funkcionáló radarszerű szerkezetet, egy merőben más technikai világból kölcsönzött elemet, amely a mese fontos szereplőjévé válik. A kalandok, amelyeket Kirikou megél, a harcok, amelyeket megvív, természetesen borzongatóak, de csak a műfaj megengedett határai között, izgulni lehet rajtuk, de félni nem kell. Így hát bátran ajánlhatom gyerekeknek és a mesét szerető felnőtteknek. Nem tudom megállni, hogy egy apróságot meg ne említsek. Egy külföldi kritikából idézek: „Bár rendkívüli, csodálatosan megrajzolt, egyszerű afrikai motívumokkal fűszerezett gyerekfilmről van szó, a mű mégis enyhén sikamlós. Hogy miért? Mert a nőszereplők mind félmeztelenek, Kirikou pedig teljesen csupasz. A francia Michel Ocelot-t megkérték, hogy rajzoljon melltartót a nőalakoknak és fedje be a naivan hőstetteket végrehajtó címszereplő csupasz testét..." Így szól az aggodalom abból a világból, ahol a legnépszerűbb filmekben hovatovább a kötőszavakat is káromkodások helyettesítik, ahol alig akad olyan sztár, akit ne ismernénk már a maga teljes, pőre testi valójában. Hiába: az emberi értelemnek sajnos vannak korlátai, csak az ostobaság határtalan... Bán Róbert