Az óragyűjtés népszerűsödése részben a szokások átalakulásával hozható párhuzamba. Körülbelül tíz-tizenöt évvel ezelőttig a kvarcórák egyértelmű divatja volt jellemző Magyarországon. Nem csoda, hiszen funkcionalitásuk, pontosságuk mindennapi viseletre rendkívül alkalmassá tették ezeket és alacsony áruk révén mindenki számára elérhetőek voltak. A már meglévő kisszámú óragyűjtő akkor még főleg a zsebórákat kereste. Az igen drága, mechanikus szerkezetű, márkás karórák divatja a magyar társadalom polarizálódásával kezdődött. Ez a fajta reakció pontosan a kvarcórák olcsóságának volt köszönhető - a látható gazdagságot előtérbe helyező sznobéria a drága, nemesfémből készült mechanikus órákban az önreprezentáció alkalmas eszközét találta meg. Különösen igaz ez ma a férfiak esetében, akik nagy értékű briliánsokat nem viselnek - ízlésük gyakran az egyetlen elfogadható férfiékszernek az órát találja. A tendenciának a nyugat-európai és amerikai szokás is kedvez: ott már évtizedek óta a sikeres férfi egyik szimbóluma a nagy értékű karóra. A divat ilyen változása az amatőr óragyűjtői réteg hirtelen növekedésével járt. Ők nem több száz darabos kollekciókat kívánnak létrehozni: a megvásárolt öt-tíz kar- és zsebórát felváltva használják, öltözékük kiegészítőjének és presztízscikknek tekintik. Náluk másodlagos szempont ugyan, de mégis fontos, hogy a megvásárolt darabok értékállóak és viszonylag könnyen eladhatóak legyenek. Ezek a kollekciók ugyanis nem állandóak, tulajdonosaik - anyagi helyzetük és pillanatnyi szeszélyeik függvényében - az egyes darabokat eladják vagy elcserélik. A hordhatóság szempontjából elsőbbséget élveznek a karórák. Az újak közül a legnépszerűbb presztízsmárkák a Rolex és a Patek Philippe, ritkábbak a Jaeger- leCoultre és Vacheron Constantin típusok. Az 1945 előtti kar- és zsebóraválaszték főképpen három minőségi márkára korlátozódik: ezek az Omega, az IWC (a legendás Schaffhausen) és a Doxa. Az előbbi kettő jóval drágább és jobb minőségű, mint a Magyarországon a korabeli reklámok miatt etalonná vált Doxa. A régebbi órák vásárlása általában kifizetődőbb, mint az újaké. Aranytokos, jó állapotú Omegát már kétszázezer forinttól, IWC-t hozzávetőleg kétszázötvenezer forinttól vásárolhatunk, míg egy új IWC-ért a márkakereskedők minimum egymillió forint körüli összeget kérnek. A 14 karátos aranyból készült Doxa karórák 30-50 ezer forintba, az IWC zsebórák 120-300 ezer forintba kerülnek - utóbbiak az ékszeraukciók rendszeres szereplői. Az órák között igen sok a hamisítvány. Óvakodni kell az alkalmi utcai árusoktól való vásárlástól, még ha az óra (főképpen Rolex) igen meggyőzően néz is ki. A háborúk során a zsebórák aranytokjából a szerkezetet gyakran eltávolították és a tokot beolvasztották, mert az arany ilyenkor elsődleges csereeszközzé vált. Később aztán a tulajdonos az ékszerésszel új tokot készíttetett a szerkezethez. Ezek gyakran dekoratívabbak, mint az eredeti gyári volt, az óra mégis kevesebbet ér, mert a tokja utángyártott. Ilyen jellegű "pesti tokos" Schaffhausennel (IWC) Magyarországon gyakran találkozhatunk. Az értéktelenebb Doxa zsebóráknál nem volt érdemes az aranytokot újragyártatni így esetükben ez a jelenség ritkább. Valamennyi eddig említett óratípus svájci, ezért az eredeti arany- vagy platinatokban svájci fémjel található. Előfordul az is, hogy a szerkezetet cserélték - mivel ez az óra lényegét érinti, ilyen darabokat nem érdemes vásárolni. Az aranyórák eddig viszonylag jó befektetésnek minősültek. Ez főleg a Rolex, a Patek Philippe, a Vacheron Constantin és a Lange and Söhne típusokra igaz - ezek aukciós árai az elmúlt tíz évben 15-20-szorosukra emelkedtek. Az azonos kvalitású férfikarórák a nőieknél minden esetben jóval többet érnek. A második világháború végén a szovjet csapatok ténykedése nyomán a magyarországi óraállomány jelentős része külföldre került. Ez is oka annak, hogy a minőségi régi időmérők hazánkban relatíve ritkák. A Nyugaton igen elterjedt óraaukciók intézménye így nálunk ismeretlen, az értékesebb darabok a rendszeresen rendezett ékszerárverések mellékszereplői - ezeken viszont időnként igen figyelemreméltó darabok is felbukkannak. A negyedütős zsebórák (amelyek az órákat és negyedórákat külön gomb megnyomására szintén elütik) akkor is több százezer forintot érnek, ha márkájuk kevésbé ismert. Igen drágák a "komplikációk" is, amelyek a pontos idő mellett az évszámot, a hónapot, a napot és a holdfázisokat is mutatják. A különleges alakú modellek a szokványosaknál értékesebbek: az igen ritka, háromszög alakú szabadkőműves-zsebóráért jelentős összeget fizetnek a gyűjtők. A dupla fedelű zsebórák általában értékesebbek, mint a nyitottak. Szintén árnövelő tényező, ha a zsebórán szereplő címerpajzsba nincs bevésve a volt tulajdonos monogramja. A régi órák előélete (provenienciája) a gyári szám alapján - ha azt Svájcban vették - gyakran kinyomozható. Ha az eredeti tulajdonos ismert művész, politikus, esetleg arisztokrata, az jelentősen megnöveli a tárgy értékét. Általában követelmény a megvásárolni kívánt darabbal szemben, hogy szerkezete működőképes és jó állapotú legyen. Ellenkező esetben ugyanis sok gondunk lehet a kronométerrel: pótalkatrészt hozzá csak Svájcból lehet rendelni, méregdrágán. Ha árverésen vásárol valaki, akkor is érdemes az órát hozzáértő, mechanikus szerkezetekkel foglalkozó órásmesternek átnézésre, tisztításra és olajozásra bevinni, még ha az különben működőképes és pontos is. Az élettartamot az effajta karbantartás jelentősen meghosszabbítja. Az anker szerkezetű óráktól napi két percen belüli pontosság akkor is elvárható, ha több mint százévesek. A cilinder szerkezetű női zsebórák (az apácaórák) a gyakorlatban kevéssé használhatóak: akár öt-tíz perces napi differenciát is produkálhatnak. Az exkluzív darabok árának határa a csillagos ég. Nemrégiben árvereztek Németországban egy 1923-as Patek Philippe karórát, amelynek leütési ára 3,6 millió márka lett. Az új karórákért is elkérhetnek horribilis összegeket: egy platinából készült Breguet karóra ára ötszázezer márka, a nemesfém Patek Philippe modellek pedig 20-30 ezer márkába kerülnek (még drágábbak az egyedileg, vásárlói megrendelésre készített darabok). F. A. **** KERETBEN **** A név jelenti a hozzáadott értéket az ékszerpiacon Az ékszerek ára általában a felhasznált anyag mennyiségétől és az ékszer kivitelezésétől függ, mégis találhatók kivételek. A híres ékszerészek vagy jelentős ékszerészházak által tervezett, esetleg kivitelezett darabok értéke jelentősen felülmúlja a hasonlóan dekoratív, de névtelen ékszerészek által készített munkákét. A Cartier-, Boucheron-, Tillander-ékszerek másolása és hamisítása ezért bevett szokás. Általában persze csak az egyszerűbb darabokat próbálják meg másolni, a bonyolult, nagy szakértelmet igénylő munkák (például egy Fabergé-alkotás) jószerivel utánozhatatlanok. Különösen értékesek a jelentős ékszerészek által készített, egyedi darabok, kivált ha ma is divatosak, hordhatóak. Georges Fouquet francia ékszerész szecessziós, majd art deco stílusban készült garnitúrái már készítésükkor is jelentős összegbe kerültek. Magyarországon éppen ezért ritkán bukkannak fel munkái, gyakoribbak a már sorozatban készült Cartier-, Bulgari- vagy Van Cleef & Arpels-ékszerek, ezek is zömmel újabbak, legfeljebb húsz-harminc évesek. Híres ház munkájával aukción találkozva érdemes a vásárláson elgondolkoznunk: a ritka ékszerek áremelkedése meglehetősen gyors. Jó néhány híres ékszerészház (Boucheron, Bulgari, Van Cleef & Arpels) a nagyközönség előtt manapság inkább mint parfümgyártó ismert: az illatszerek művészien megformált üvegje mutatja azonban, hogy a designerek az ékszerészszakmából jöttek.