Tatár Mihály, az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány vezető elemzője egy történelmi analógiával indított. Ahogy az USA 1965-ben, a világ legfejlettebb hadseregével magabiztosan lépett be a vietnámi háborúba, majd belebukott a rossz stratégia és a méregdrága, távoli ellátási láncok miatt, úgy tesz most az Európai Unió is a zöld átállással.
Eredményeket várunk el, de folyton csak az áldozatok száma növekszik. Csak itt nem katonákról, hanem vállalatokról és szektorokról beszélünk, amik egymás után dőlnek be
Az elemző kiemelte, hogy 2025-ben több európai vállalat vált fizetésképtelenné, mint a 2008–2009-es pénzügyi válság idején összesen. Németország évente több százmilliárd eurót költ zöld támogatásokra, a gazdaság mégis recseg-ropog. Tatár szerint a költségnyomásos infláció nem az ukrajnai háborúval kezdődött, hanem 2015-ben, a párizsi klímaegyezmény után, amikor az EU évi kétezer új (túlnyomórészt zöld) szabályozással gúzsba kötötte a piacot.
Elhamarkodott e-autós fordulat és az érkező kínai pofon
Kiss Zoltán, a Raiffeisen Bank vállalati hálózatirányítási vezetője és a Raiffeisen Lízing vezetője szerint Európa túl korán és átgondolatlanul rohant előre. Feláldoztuk azt, amihez a legjobban értettünk – a zseniális dízel- és belső égésű technológiát –, és egy olyan harctérre, az elektromobilitásra léptünk át, ahol nem mi diktáljuk a szabályokat.
- Miközben Európa azt hitte, a kínaiak sosem érnek fel a BMW, a Mercedes vagy az Audi szintjére, Peking szisztematikusan felépítette a piacát.
- Az elektromos autók szívét jelentő akkumulátorokhoz szükséges ritkaföldfémek felett Kína és az általuk dominált afrikai pozíciók diszponálnak. Európának ebből semmije sincs.
- A nagyvállalati vezetők bónuszának 10–20 százaléka már attól függ, mennyire zöld a cég, így ők kényszeresen megfelelnek. Eközben a beszállítói lánc alján lévő kkv-k a puszta túlélésért és a megfizethetetlen energiaköltségekért küzdenek.
„A megakadályozás mesterei lettünk”
A panel résztvevői egyetértettek abban, hogy az európai bürokrácia megfojtja az innovációt. Tatár egy banki példával illusztrálta a helyzetet: ami egy izraeli vagy amerikai tech-cégnek három hónap fejlesztés, az az európai jogi és megfelelési útvesztőben legalább két év.
A szén-dioxid-kvóták, a zöld adók és a bányászat szisztematikus elsorvasztása miatt Európában nincs saját ritkaföldfém-kitermelés, a vegyipar pedig 35 éves mélyponton van. Olyan patinás óriások, mint a ThyssenKrupp, kénytelenek kiárusítani részlegeiket vagy Ázsiába menekülni a magas energiaárak elől. Miközben az Egyesült Államokban a gáz ára a Hormuzi-szoros válsága ellenére is csökken, Európa a tízszeresét fizeti az amerikai áraknak.
Mivel a magyar gazdaság ezer szállal kötődik a jelenleg strukturális válságban lévő német iparhoz, a hazai vállalati bedőlések száma is növekszik. Kiss Zoltán szerint Magyarországnak kulcsfontosságú lenne lemásolnia azt a stratégiát, amellyel Kína is indult:
Ki kell törnünk az alacsony hozzáadott értékű, olcsó összeszerelő üzemi státuszból, és innovációs, fejlesztési központtá kell válnunk. Ha ez nem sikerül, a bérek sem fognak emelkedni.
Tatár Mihály szerint a Draghi-féle versenyképességi jelentés ugyan jól leírja a bajt, de valódi, radikális terápia kell. Az elemző szerint a megoldás egy 10 éves moratórium lenne minden zöld szabályozásra, CO2-kvótára és megfelelési kényszerre, valamint egy drasztikus adócsökkentés a beruházásokra, akár null százalék adó a hightech cégekre. „Ha levesszük a lábunkat a fékekről, a gazdasági növekedés úgy fog felrobbanni a felszín alatt, mint a víz alá nyomott labda” – zárta gondolatait az elemző.
