Hárs György

A Nagymező utcai Kalmár

A pesti Broadway-n mostanában két fiatal rendező is Shakespeare előtt tiszteleg: a Radnóti Színházban Zsótér Sándor rendezte meg az Athéni Timont, a Nagymező utca túloldalán pedig a Velencei kalmár megy, Alföldi Róbert látomásává vadítva, a Tivoliban. A pici volt Tinódi mozi, amely közel 30 éve a Tanú című Bacsó-film „jóvoltából” került a tiltott helyek toplistájára, mára hűvös eleganciájú színházzá lett. A tivolisok receptje a következő: összeverbuválnak egy csapatot egy-egy bemutató erejéig, aztán játsszák valameddig, majd akár egyéves kihagyás után újra előveszik a sikerdarabot. Így tettek a velencei kalmár történetével is, amely három éve rengette meg a hazai színházi közvéleményt: mind a témaválasztás (addig utoljára Gábor Miklós mert hozzányúlni), mind az audiovizuális, a szobaszínházat felrúgó, nézők közé iktatott, csupasz díszletű interpretálás (a helyszín Kentaur munkája) felkavarta a kedélyeket. Alig lehetett jegyet kapni rá, s most ismét zsúfolásig telnek meg a széksorok. Sajnos havonta csupán pár előadás fér bele a színház turbósított műsorrendjébe, így akit érdekel: március 5-én, 13-án, 16-án és 25-én tekintheti meg este 7 órai kezdettel. A felfokozott érdeklődés oka az, hogy a kedvvel játszó fiatal „csikócsapat” hitelesen közvetíti mind a szerző, mind a rendező gondolatait. Shakespeare, aki a maga módján és stílusában egyértelműen elítélte a rasszizmust (emlékezzünk csupán Othellóra, az afrikai eredetét megszenvedő mórra), ebben a művében is kétféle életszemlélet és életforma összecsapását eleveníti meg. A vadul üvöltöző, mindig vezetői alantas gondolatait harsogó, az ellenfelét legázoló banda akarata érvényesül itt a zsidó kalmár bukásában, amit Portia, a fiatal húsra kiéhezett üzletasszony-feleség álruhás fellépése segít. A másságáért megvetett és kitaszított bankár egyedül áll a frontvonal másik oldalán, érthető, egyszersmind taszító bosszúvágyával, amely magában rejti végzetét: megölik a - rendezői ábrázoló szándék szerint - fenevadakká váló emberi korcsok. A címszereppel Alföldi Rátóti Zoltánt, a vonzó, magas, kisportolt, kékszemű színészt kínálta meg, félreérthetetlen jelzéséül annak, hogy hőse ugyanolyan, mint a többiekből akárki más, egyedül származásának nyilvánvalósága löki a megalázottak közé. Ruházata sem tér el gyilkosaiétól (jelmez: Bartha Andrea), legfeljebb imája az, ami megkülönbözteti őt. Rátóti mellett László Zsolt alakítja a fiú szeretője elvesztését jeges gyűlölködéssel és spleennel kompenzáló aranyifjú Antoniót, aki a darabban ama végzetes kölcsönt kéri. Bozsó Péter a „kétkulacsos”, aki Portiát, a módos nőt és férfi társát is szeretné megtartani; komoly magánszáma a ládikák titkának kutatása. Ebben méltó partnere szolgája, Jánosi Dávid. A fagyos üzletasszonyból pirulós menyasszonnyá, majd féltékenységtől űzött feleséggé változó Portia Egri Kati ezerszínű alakításában élvezhető, s ő az, aki Shakespeare kedvenc fogása szerint férfiruhában oldja meg végül a helyzetet. Humora, elementáris tehetsége minden arcát: a szépet, a rútat egyaránt felejthetetlenné teszi. Szász Judit

Terjed a cukorbaj

Civilizációs ártalom, mondják a cukorbajról az orvosok. A betegség kortól és nemtől függetlenül elsősorban azokat fenyegeti, akik erőltetett tempóban dolgoznak, örökös feszültségben élnek, és folyton rohannak. Vagyis nagyon sokunkat. Jellemző adat: Magyarországon az elmúlt fél évszázad során jóval több mint százszorosára nőtt a cukorbetegek száma. Többek között a szövődmények eredményeképp ma hazánk a legrosszabb egészségi állapotú országok egyike. Mivel a kialakuló betegségnek kezdetben nincsenek figyelmeztető jelei, a veszélyeztettek kategóriájában az évenkénti megelőző szűrés jelenthetne védekezést.

Horn György, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium igazgatója: „Nálunk nincs csengő, nincs házirend”

A mai iskolarendszer teljességgel diszfunkcionális, és csupán a szokások és az érdekek tartják össze - mondja Horn György, aki több mint tíz éve alapította meg és azóta is vezeti az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumot (AKG). Az intézményből, ahová jobb módú értelmiségi vagy vállalkozó szülők gyermekei járnak, a diákoknak legalább nyolcvan százaléka tanul tovább valamilyen egyetemen. Az igazgató szerint ez a kivételes mutató egyenesen következik az ő oktatási szisztémájuk szabadság- és személyiségközpontú szellemiségéből. Horn közéleti feladatokat is vállal: elnöke az Alapítványi és Magániskolák Egyesületének, tagja a budaörsi önkormányzat oktatási bizottságának, és részt vett a szocialista párt oktatási programjának a kidolgozásában. - Önöknél, ha az utóbbi években csökkent is, még mindig ötszörös a túljelentkezés. Miben különbözik az AKG más iskoláktól? - Nálunk a legfőbb érték a szabadság, a személyközpontúság, a szuverenitás, a felelősség. Ennek megfelelően egészen másképp szerveztük meg az oktatást, mint ahogy az általában szokásos. Az órák - mi epocháknak nevezzük őket - például 85 percesek, a gyerekek nemcsak tantárgyakat tanulnak, projekteket is. Kevés tanár tanítja a diákokat, viszont sokat vannak velük. Nincs napló, csengő, házirend - ez is jelzi, hogy az iskola lemondott bizonyos intézményi jogairól. Nekünk más eszközökkel kell rábírnunk a diákokat, hogy figyeljenek; ilyen a sikerélmény, az érdeklődés, a személyesség. - Ön miért tartja totálisan alkalmatlannak a hagyományos iskolarendszert? Hiszen a magyar oktatást nemzetközileg is magas színvonalúnak ítélik meg. - Nem egy-egy kiugró teljesítményt kell felmutatni, hanem harmonikus, dönteni tudó embereket kell kibocsátani az iskolákból. Egyébként az, hogy a multinacionális cégek azonnal projekteket, tréningeket, tanfolyamokat tartanak a frissen felvetteknek, nem arra mutat, hogy az oktatási rendszerrel elégedettek volnának. - Mégis, melyek a rendszer legfőbb hibái? - Nem gyerekközpontú. Tantárgyakat tanít, nem gyerekeket. Nem használható tudást tanítanak, a tanárok általában nem képesek személyes kapcsolatot kialakítani a tanulókkal. Mindennek oka, hogy az iskolarendszer alapvetően katonai mintára szerveződött. Feladatokat adtak ki, amelyeket meg kell oldani, a gyerek maga pedig nem volt fontos. Megvolt - és ma is megvan - az ehhez tartozó hierarchia: a tanárok a tisztek, föléjük rendelve az igazgató és a kerületi tanfelügyelők. Pontosan leírták a folyamatot, a tanároknak meg katedrát építettek, hogy a gyerekek fölé emeljék őket. A múlt század óta mostanra mindössze annyi változott, hogy elvették a tanároktól a katedrát, az „erőt". A tanárok is teljesen azonosultak ezzel a rendszerrel, ezt mutatja az is, hogy többségük alkalmatlan az érdekképviseletre vagy a kommunikációra. - Ehhez képest eddig nem sokan akarták szétrombolni a hagyományos iskolarendszert. - Persze, mert az érdekek összetartják. Azt is mindenki tudja, hogy az autózás gazdaságtalan, szennyezi a levegőt, de ettől még kevés ember jár gyalog, és működnek az autógyárak is. - Milyen mutatókkal jellemezhető az AKG oktató munkájának eredményessége? - Minden ide járó tíz diákból legalább nyolc továbbtanul valamilyen egyetemen - a legtöbb közgazdasági, társadalomtudományi irányokban. Nálunk 100 gyerekre 120 nyelvvizsga jut. - Önökhöz milyen családok gyermekei járnak? - Azoknak a jobb módú értelmiségi vagy második generációs vállalkozócsaládoknak a szülöttei, amelyekben a gyerekeket kicsi koruk óta teljes embereknek tekintik, és ahol nem okoz gondot a havi 13 500 forintos költségtérítés kifizetése - bár sok nem fizető tanítványunk is van. - Amellett, hogy iskolaigazgató, közéleti feladatokat is vállal. Ilyen módon is egyengetni kívánja az AKG útját? - Nyilvánvaló, hogy jó kapcsolatokat kell fenntartani az állami szervekkel és más intézményekkel, annál is inkább, mert az AKG 1988-tól a Művelődési és Közoktatásügyi Minisztérium alapítványi formában működő kísérleti iskolája volt, amely átadta a fenntartói jogokat a tanulóknak, a szülőknek és a későbbi foglalkoztatást biztosító vállalatoknak. Az AKG Alapítványnak egyébként ma is tagja az Oktatási Minisztérium és a Fővárosi Önkormányzat. Ettől függetlenül mindent meg akarok tenni azért, hogy elterjeszthessem eszméinket a magyar közoktatásban. - Honnan van önben ez az elhivatottság? - Pedagóguscsaládból származom - a szüleim az első évfolyamban végeztek közgazdász-tanárként a közgazdaságtudományi egyetemen, ugyanazon a szakon végeztem később magam is. Láttam, mennyire nem jó senkinek a létező oktatási rendszer, és úgy gondoltam, lehetséges olyan forma, amely enyhíteni tudja a jelenlegi rendszer problémáit. - Van hobbija? - Ez az iskola a hobbim. - Mennyi ideje marad a családjára? - Nem sok. A feleségem is tanít, úgyhogy megérti. Huszonöt éve házasok vagyunk, és kölcsönös megértés alapján jól működik a kapcsolatunk. Azt sajnálom, hogy két nagy- fiamra - akik már egyetemisták - fiatalabb koromban nem jutott elég időm. A legkisebb fiammal, aki még csak hétéves, igyekszem sokkal többet törődni. - Mint kísérletező pedagógus, a saját gyermekeivel mennyire elégedett? - Úgy látom, a számomra fontos értékeket sikerült átadnom nekik, és sikeres, dolgos, kiegyensúlyozott, jó emberek lettek. - Önnek sikerült megvalósítania a tervét, amelyet még egyetemista korában kigondolt: létrehozott és több mint tíz éve működtet egy iskolát. Elégedett embernek érzi magát? - Ami az AKG-t illeti, igen. Aggasztónak tartom viszont, hogy nagyon kicsi a fogadókészség az ilyenfajta iskolákra, és hogy a javaslataink nagy része nem kerül át a közoktatásba. Ahol, úgy vélem, jó szándékú, tisztességes emberek követnek el akaratlanul is olyan súlyos hibákat, amelyeknek hosszú évekig érezzük majd a hatását. Vámos Éva

Koltai Oscar-közelben

Szabó István filmje, a Napfény íze nem kapott jelölést az Oscar-díjra. Ugyanakkor legközvetlenebb alkotótársa, Koltai Lajos végre bekerült az ötös elitcsapatba. Olasz rendező, Giuseppe Tornatore szicíliai sztoriját, a Malenát fényképezte, s ezért a munkájáért érte a dicsőség. Ahogy a szerénységéről ismert, Hollywoodban világsztárokkal forgató operatőr első felindulásában nyilatkozta, zsibbasztó érzés árasztotta el, amikor a filmgyár örömében síró titkárnőjétől értesült a hírről. Koltai azonnal hozzátette: szerinte Szabóval közös művük mindenképpen megérdemelte volna a jelölést a legjobb film és a legjobb rendezés kategóriájában. Ez a minden szellemi machinációtól mentes filmeposz - amelyet itthon a legtöbben néztek meg eddig a magyar filmek közül tavaly óta - jól demonstrálja Koltai művészetét. (A Malenát még nem forgalmazhatják nálunk.) Ő, mint a zseniális operatőrök mindegyike, a legjobb értelemben vett mesterember: ami benne artisztikus tehetség, önmegvalósító szándék van, mindig alárendelődik az adott film kívánta kifejezési formának, a rendező elképzeléseinek, de képei ereje nélkül semmiféle gondolat nem jönne le a vászonról. Szabóval sikeres párost alkotnak már évtizedek óta, ezt az alkotói közösséget koronázta meg a Mephistóval annak idején elnyert Oscar-díj is. A Napfény íze címéhez illően valóban szűrt aranyfényben ragyog. A főszereplő, Ralph Fiennes - akinek bőven ott lehetett volna a helye a legjobb színészek listáján, olyan összetett, érzékeny és tiszta alakítást nyújtott hármas szerepében - arcát, gondolatait, életsorsát, optimizmusból a legsötétebb kétségbeesésig futó érzései skáláját Koltai kamerája szívbemarkolóan mutatja. Fantasztikus képessége van a helyszín és kor festéséhez, ezt már a korábbi nagy Szabó-művekből is tudhatjuk. Ebben a két évszázadon átívelő, három generáció küszködését, harcát a beolvadástól a kiválásig elmesélő „moziban” a polgári, egyre gazdagodó és magabiztosabbá váló zsidó gyárosok miliője torokszorítóan hiteles. A finom és drága bútorok, ruhák között a kamera mindig az emberi arcot örökíti meg a legplasztikusabban és érzőbben. Aztán amikor a világháború, az üldözés, a munkaszolgálat és a kínhalál képsorai következnek, a mézes, puha fények eltűnnek: metsző, éles minden, hogy a fagyasztásos kivégzés iszonyatában kulminálódjék a vívóbajnok mártíromsága. Az ötvenes évek - „megbosszulunk mindenkit” - hangulata megint más felfogást mutat, már ami a fénykezelést illeti. A rejtélyes, se nem éles, se nem gyöngéd megvilágítás, a kihallgatószo-bák szenvtelen és irtóztató hangulata valamiféle szürkés árnyalattal írható le. A melegség, a puhaság olyankor költözik vissza a képekre, ha a legtisztességesebb és legbájosabb szereplő, a nagymama van a színen. Amikor eredeti identitását visszavéve meghal és a főhős az ő példája nyomán szintén a régi nevét veszi vissza, a napfényben fürdő budapesti látkép nagytotálban ismét a kezdetek tágas, szabad érzést sugalló pillanatait idézi. Koltai Lajos, akinek a leghíresebb, amerikaivá lett magyar operatőr, Zsigmond Vilmos gondolatban már odaítélte ezért a munkájáért az Oscar-díjat, március 25-én méltán lesz ott, immár a filmes „felső ezer” tagjaként a gálán. Mi pedig szívből drukkolunk neki. Szász Judit

Magyar feltalálók tárgyai

Nagyvárosi fények Tündérmesék Yonderboi Spanyol Party Cotton Club MÁV Szimfonikusok Magyar rapszódia Romy és Michelle Koldusopera

Bele a vakvilágba

Február 8-ától már a mozikban is látható az az idei, 32., ezúttal Millenniumi Játékszemlén bemutatott film, amely Vakvagányok címmel vakoknak és vakok szereplésével készült. A sok sikert besöprő Tímár Péter (az Egészséges erotika és a Csinibaba rendezője) munkája során majdnem elvesztette látását, s ez inspirálta arra, hogy elénk tárja ezt az életformát. Hiszen az az ösztönös irtózás, sutaság, néha tolakodóvá váló segíteni akarás, ami minden látót jellemez, ha világtalannal fut össze, nagyon sértő tud lenni a számukra. Amikor a Vakodába - így becézi minden ott lakó, dolgozó a Vakok Intézetét - jártam aerobikolni, magam is először megdöbbentem, milyen tónus uralkodik ott. Erős kiszólások - nem látsz?, mit vakoskodsz? - röpködtek a levegőben, látó tanár és vak tanítvány humorizált, poénkodott egyfolytában. Együtt tornáztak velünk, „egészségesekkel” a világ legtermészetesebb módján, mert számukra ebben nem is volt semmi csoda. Télen síelni, nyáron pingpongozni járnak, bajnokságokon vesznek részt, volt, aki a tanárnők közül pár udvaron belüli körre a kocsiját is kölcsönadta egyiküknek… Ezt az oldott és egyenrangúvá avató hangulatot nagyon jól elkapta a rendező, aki vak tinik garmadájával mutatja meg, hogy élni, lázadni, szeretni, küzdeni, tetszeni ugyanúgy akarnak és tudnak, mint mi. A sztori kicsit vérszegény: Zaki (Magyari Attila) és a húzónév: Csiszár Jenő, alias Ede két lepattant, sikertelen rocker, az öregedő fajtából. De egy nap Zaki megcsíp egy musicalpályázatot, amelyet a jubiláló, százéves Vakok Intézete hirdetett meg, többmilliós gázsival. Összegányolják a csapnivaló darabot (amitől Somló Tamás is elborzad), de a feltételrendszerben a vak srácok színpadra állítása is benne van. Ede kapja a feladatot, amivel persze becsődöl, bár a lánykák hada vetné rá magát, hiszen egy látó srác meghódítása a legnagyobb skalp! Bevonja tehát a munkába Imolát (Bozsik Yvette), akinek van egy hatéves, megvakult kisfia, Erik, akit épp most bízott a Vakoda kegyelmére. A két civil szereplő kissé sután, de hitelesen hozza a másságtól eleinte utálkozó, majd csak ódzkodó, végül minden fenntartást elvetve a „másokat” szívből megszerető „kintiek” figuráját. A gyerekét eleinte megtagadó mama egyedülálló, mégis olyan luxuskörülmények között lesz a lelassult, durvaságával érzelmeket leplező Edéé, hogy azon jár az ember agya, miből is van ez finanszírozva?! De a többi szál eléggé rendben van, a Vakoda gyönyörű, Lechner Ödön építette palotája, a templomi fenségű üvegablakokból beáradó fény optimizmust és emberséget sugall. A vak főhősnő, Matatek Judit társaival együtt - mivel igazságtalan módon nem láthatja magát és nem is tud meglepődni saját filmes megjelenésén, ezért mórikálnia sem kell a tetszés végett - természetes és gyönyörűen őszinte. Nagy Anna pazarul alakítja a igazgatónő megértő, a jóságba és kilátástalanságba néha belefáradó lényét. Szatmári Péter kamerája olyan világot tár elénk, ahol a falak már ledőltek ők és miközöttünk. Reméljük, a filmnek köszönhetően örökre. Szász Judit

Csabai Páholy a Boldogtalanokkal

A közelmúltban rendezték meg a Békés Megyei Jókai Színházban a harmadik évezred első Csabai Páholy eseményét, melyen először Füst Milán: Boldogtalanok című drámáját nézhették meg azok, akik kiemelt árú arany, ezüst, illetve bronz páholybérleteik megvásárlásával támogatják a színház működését. Az előadás után a színház vigadótermében kezdetét vette a szokásos Páholy-parti, Békéscsaba és a megye egyik legrangosabb társasági összejövetele. Az ember Füst Milán szerint „csak lenge és véletlen vendég” a Földön, s a művészet legfőbb célja az ebből fakadó boldogtalanság ábrázolása - írta a Boldogtalanok című dráma szerzőjéről egy tanulmány. Az írónak sikerült is ez a fajta ábrázolás, a darab szereplői ugyanis egytől egyig olyan boldogtalanok, hogy számukra megváltás a „földi vendégeskedés” befejezése, a nézőnek pedig az, ha az előadás végeztével kijön a nézőtérről, körülnéz és megállapítja, hogy a való világ mégsem olyan sötét, mint amit odabent látott. Ezért is érdemes megnézni a csabai teátrum előadását, mert valamiféle megkönnyebbülést érzünk, miután megemésztettük a látott tömény embertelenséget, ami a világ legtermészetesebb módján ömlik ránk a színpadról az előadás első percétől az utolsóig. Ezt az alaphangulatot árasztja magából Menczel Róbert szinte teljesen fekete díszlete, amit tovább sötétítenek Zeke Edit ugyancsak majdnem egyöntetűen fekete jelmezei. Az előadás rendezője: Telihay Péter láthatóan kitűnő, átgondolt színészvezető munkát végzett a próbafolyamat során és szinte minden pillanatban a maximumot hozta ki játékostársaiból. A színpadról a kimagasló egyéni teljesítmények mellett szinte süt az együttdolgozás, a csapatmunka ereje. A színészek - Gáspár Tibor, Kovács Edit, Tarsoly Krisztina, Muszte Anna, Karczag Ferenc, Mészáros Mihály, Hodu József, Csizmadia Éva, Szilágyi Annamária, Árdeleán László és Szűcs László Csaba - egytől egyig kitűnő, átélt játékkal teszik élettelivé az írott mű gyakran közhelyszerű naturalisztikus félmondatait és végig ébren tudják tartani a közönség figyelmét annak ellenére, hogy már az előadás elején tudhatjuk, ebből jó nem sülhet ki, itt valaki meg fog halni. Előadás után a színház vigadójában a csabai Páholy-partik állandó házigazda-műsorvezetője: Papp Endre, az ismert tévés személyiség köszöntötte a vendégeket. A Gurcsó László konyhaművészetét dicsérő vacsora után a parti külön műsora következett, amelyben ezúttal Komáromi István énekes, egykori rendőr főtiszt, a Belügyminisztérium PR-főnöke lépett fel, saját szerzeményű kedves, érzelmes dalaival szórakoztatva, meghatva a közönséget. Az ez után következő hajnalig tartó táncmulatsághoz a Fantázia zenekar szolgáltatta a talpalávalót. Józsa Mihály

Az eleven Raszputyin

Az elmúlt század démonai közt kitüntetett hely illeti meg Grigorij Jefimovics Raszputyint. Az eredendően primitív, faragatlan és ápolatlan, testes és pópaszakállas, daróccsuhás muzsikot, aki titokzatos őserejével rátelepedhetett az utolsó cári családra, a birodalomra. Különös, ijesztő figurája (még ha brutális gyilkosság áldozataként a Névában végezte is) kiiktathatatlan tényezőjévé vált a korabeli hatalom összeomlásának, befolyásolta Oroszország, végső soron Európa, a világ, voltaképp mindannyiunk sorsának alakulását. Ismeretes, hogy Alexis, a cári fiúgyermek öröklött és gyógyíthatatlan vérzékenységgel született. Betegsége többször a halál közelébe sodorta. Az amúgy sem erős akaratú, a feleségétől folyamatosan befolyásolt cár nem bír felülemelkedni személyes fájdalmán, hogy betölthesse a birodalom felelős urának szerepét. Helyzetét bonyolítja meglehetősen felemás viszonya legközelebbi rokonaival is, a Romanovokkal, potenciális vagy éppen tényleges vetélytársaival. Mindezt keretbe fogja a miszticizmusra hajló, a csodatévőkre és a „szent eszelősökre” nagyon is fogékony orosz vallásosság. S ebben a helyzetben megjelenik egy ember, Raszputyin, aki képes arra, hogy enyhítse a cárevics fájdalmait és kihozza őt a krízisekből. A cárné Raszputyin feltétlen hívévé és támogatójává válik s ebben az uralkodónak sincs választása. A „gyógyító” pedig féktelenül él és visszaél így szerzett jelentős politikai hatalmával, ahogyan csak egy bizánci stílusú birodalom adta lehetőségek közt lehet. Edvard Radzinszkij – az Európa Kiadó gondozásában most nálunk is megjelent – könyve a tudományos igényű elemzés eszközeivel annak megfejtésére törekszik, hogyan válhatott egy tanulatlan orosz paraszt pusztán szellemének különös ereje folytán voltaképpen egy hatalmas ország mindenható irányítójává. Korábban ismeretlen dokumentumok alapján igyekszik magyarázni, miként érhette el Raszputyin, hogy uralkodók tűzön-vízen át ragaszkodjanak hozzá és bárkivel szembeszálljanak a kedvéért. Mivel érdemelte ki, hogy főnemesek méltónak tartsák halálos ellenségüknek tekinteni őt. Kitér arra is, mennyire fontos eleme volt Raszputyin fegyvertárának az állítólag rendkívül aktív szexualitás. Felvetődhet, vajon milyen lett vagy maradt volna Oroszország, ha nincs a tekintélyromboló Raszputyin, aki hatalmának látványosan féktelen és gátlástalan kihasználásával megmutatta ország-világnak, hogy a gyalázatosan gyenge uralkodó a mögötte álló dinasztiával együtt méltatlan a szerepére. Lehet persze Raszputyin jelentősége ellen érvelni a történelmi szükségszerűséggel. Kerenszkij, aki igazán jól ismerte az akkori Oroszország viszonyait, mondta – amint Radzinszkij idézi –, hogy „Raszputyin nélkül nem lett volna Lenin”, Lenin pedig itt nyilvánvalóan a teljes szovjet hatalomátvételt jelenti, mindazzal, ami ahhoz vezetett és ami abból következett. A dolog persze mégsem így igaz. Raszputyin mellé kellett még egy kulcsfontosságú személy, másként ő legfeljebb egy kóbor őrült pozíciójáig juthatott volna el. Ez pedig II. Miklós, minden oroszok cárja, aki ha képes arra, hogy túlemelkedjék magánéletének tragédiáján, akkor Raszputyin nevét ma aligha ismerné bárki is. Mindez különösen éles megvilágításba helyez egy rendkívül nagy súlyú, valószínűleg megoldhatatlan problémát: a konfliktust a vezetői felelősség és a legfontosabb magánéleti kötelékek közt. II. Miklós és Raszputyin történetében mindvégig ez az alapkérdés. Osman Péter

Gondok az ágyban

Szomorú férfi tudatja országgal-világgal egy óriásplakátról, hogy noha sikeres üzletember, 48 évesen gondjai vannak az ágyban. Sorstársai közt van olyan, aki a témát illetően a részletekről is beszámol orvosának, míg más szemérmesen hallgat. A szexualitásról, két ember intim együttlétéről van szó, amelyben esetenként adódhatnak zavarok. Arról pedig beszélni kell. Kérdéseinkre az alábbiakban dr. Papp György, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Andrológiai és Urológiai Klinikájának igazgatója válaszol.