Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az elmúlt század démonai közt kitüntetett hely illeti meg Grigorij Jefimovics Raszputyint. Az eredendően primitív, faragatlan és ápolatlan, testes és pópaszakállas, daróccsuhás muzsikot, aki titokzatos őserejével rátelepedhetett az utolsó cári családra, a birodalomra. Különös, ijesztő figurája (még ha brutális gyilkosság áldozataként a Névában végezte is) kiiktathatatlan tényezőjévé vált a korabeli hatalom összeomlásának, befolyásolta Oroszország, végső soron Európa, a világ, voltaképp mindannyiunk sorsának alakulását.
Ismeretes, hogy Alexis, a cári fiúgyermek öröklött és gyógyíthatatlan vérzékenységgel született. Betegsége többször a halál közelébe sodorta. Az amúgy sem erős akaratú, a feleségétől folyamatosan befolyásolt cár nem bír felülemelkedni személyes fájdalmán, hogy betölthesse a birodalom felelős urának szerepét. Helyzetét bonyolítja meglehetősen felemás viszonya legközelebbi rokonaival is, a Romanovokkal, potenciális vagy éppen tényleges vetélytársaival. Mindezt keretbe fogja a miszticizmusra hajló, a csodatévőkre és a „szent eszelősökre” nagyon is fogékony orosz vallásosság. S ebben a helyzetben megjelenik egy ember, Raszputyin, aki képes arra, hogy enyhítse a cárevics fájdalmait és kihozza őt a krízisekből. A cárné Raszputyin feltétlen hívévé és támogatójává válik s ebben az uralkodónak sincs választása. A „gyógyító” pedig féktelenül él és visszaél így szerzett jelentős politikai hatalmával, ahogyan csak egy bizánci stílusú birodalom adta lehetőségek közt lehet.
Edvard Radzinszkij – az Európa Kiadó gondozásában most nálunk is megjelent – könyve a tudományos igényű elemzés eszközeivel annak megfejtésére törekszik, hogyan válhatott egy tanulatlan orosz paraszt pusztán szellemének különös ereje folytán voltaképpen egy hatalmas ország mindenható irányítójává. Korábban ismeretlen dokumentumok alapján igyekszik magyarázni, miként érhette el Raszputyin, hogy uralkodók tűzön-vízen át ragaszkodjanak hozzá és bárkivel szembeszálljanak a kedvéért. Mivel érdemelte ki, hogy főnemesek méltónak tartsák halálos ellenségüknek tekinteni őt. Kitér arra is, mennyire fontos eleme volt Raszputyin fegyvertárának az állítólag rendkívül aktív szexualitás.
Felvetődhet, vajon milyen lett vagy maradt volna Oroszország, ha nincs a tekintélyromboló Raszputyin, aki hatalmának látványosan féktelen és gátlástalan kihasználásával megmutatta ország-világnak, hogy a gyalázatosan gyenge uralkodó a mögötte álló dinasztiával együtt méltatlan a szerepére. Lehet persze Raszputyin jelentősége ellen érvelni a történelmi szükségszerűséggel. Kerenszkij, aki igazán jól ismerte az akkori Oroszország viszonyait, mondta – amint Radzinszkij idézi –, hogy „Raszputyin nélkül nem lett volna Lenin”, Lenin pedig itt nyilvánvalóan a teljes szovjet hatalomátvételt jelenti, mindazzal, ami ahhoz vezetett és ami abból következett.
A dolog persze mégsem így igaz. Raszputyin mellé kellett még egy kulcsfontosságú személy, másként ő legfeljebb egy kóbor őrült pozíciójáig juthatott volna el. Ez pedig II. Miklós, minden oroszok cárja, aki ha képes arra, hogy túlemelkedjék magánéletének tragédiáján, akkor Raszputyin nevét ma aligha ismerné bárki is.
Mindez különösen éles megvilágításba helyez egy rendkívül nagy súlyú, valószínűleg megoldhatatlan problémát: a konfliktust a vezetői felelősség és a legfontosabb magánéleti kötelékek közt. II. Miklós és Raszputyin történetében mindvégig ez az alapkérdés.
Osman Péter
