Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Szabó István filmje, a Napfény íze nem kapott jelölést az Oscar-díjra. Ugyanakkor legközvetlenebb alkotótársa, Koltai Lajos végre bekerült az ötös elitcsapatba. Olasz rendező, Giuseppe Tornatore szicíliai sztoriját, a Malenát fényképezte, s ezért a munkájáért érte a dicsőség. Ahogy a szerénységéről ismert, Hollywoodban világsztárokkal forgató operatőr első felindulásában nyilatkozta, zsibbasztó érzés árasztotta el, amikor a filmgyár örömében síró titkárnőjétől értesült a hírről.
Koltai azonnal hozzátette: szerinte Szabóval közös művük mindenképpen megérdemelte volna a jelölést a legjobb film és a legjobb rendezés kategóriájában. Ez a minden szellemi machinációtól mentes filmeposz - amelyet itthon a legtöbben néztek meg eddig a magyar filmek közül tavaly óta - jól demonstrálja Koltai művészetét. (A Malenát még nem forgalmazhatják nálunk.) Ő, mint a zseniális operatőrök mindegyike, a legjobb értelemben vett mesterember: ami benne artisztikus tehetség, önmegvalósító szándék van, mindig alárendelődik az adott film kívánta kifejezési formának, a rendező elképzeléseinek, de képei ereje nélkül semmiféle gondolat nem jönne le a vászonról. Szabóval sikeres párost alkotnak már évtizedek óta, ezt az alkotói közösséget koronázta meg a Mephistóval annak idején elnyert Oscar-díj is. A Napfény íze címéhez illően valóban szűrt aranyfényben ragyog. A főszereplő, Ralph Fiennes - akinek bőven ott lehetett volna a helye a legjobb színészek listáján, olyan összetett, érzékeny és tiszta alakítást nyújtott hármas szerepében - arcát, gondolatait, életsorsát, optimizmusból a legsötétebb kétségbeesésig futó érzései skáláját Koltai kamerája szívbemarkolóan mutatja. Fantasztikus képessége van a helyszín és kor festéséhez, ezt már a korábbi nagy Szabó-művekből is tudhatjuk. Ebben a két évszázadon átívelő, három generáció küszködését, harcát a beolvadástól a kiválásig elmesélő „moziban” a polgári, egyre gazdagodó és magabiztosabbá váló zsidó gyárosok miliője torokszorítóan hiteles. A finom és drága bútorok, ruhák között a kamera mindig az emberi arcot örökíti meg a legplasztikusabban és érzőbben. Aztán amikor a világháború, az üldözés, a munkaszolgálat és a kínhalál képsorai következnek, a mézes, puha fények eltűnnek: metsző, éles minden, hogy a fagyasztásos kivégzés iszonyatában kulminálódjék a vívóbajnok mártíromsága. Az ötvenes évek - „megbosszulunk mindenkit” - hangulata megint más felfogást mutat, már ami a fénykezelést illeti. A rejtélyes, se nem éles, se nem gyöngéd megvilágítás, a kihallgatószo-bák szenvtelen és irtóztató hangulata valamiféle szürkés árnyalattal írható le. A melegség, a puhaság olyankor költözik vissza a képekre, ha a legtisztességesebb és legbájosabb szereplő, a nagymama van a színen. Amikor eredeti identitását visszavéve meghal és a főhős az ő példája nyomán szintén a régi nevét veszi vissza, a napfényben fürdő budapesti látkép nagytotálban ismét a kezdetek tágas, szabad érzést sugalló pillanatait idézi.
Koltai Lajos, akinek a leghíresebb, amerikaivá lett magyar operatőr, Zsigmond Vilmos gondolatban már odaítélte ezért a munkájáért az Oscar-díjat, március 25-én méltán lesz ott, immár a filmes „felső ezer” tagjaként a gálán. Mi pedig szívből drukkolunk neki.
Szász Judit
