Hárs György

A Habsburg-évszázad

Egy birodalom fotográfiái 1848-1916 címmel kiállítás nyílt a Ferenc József uralkodását felölelő korszakról a budapesti Olasz Kulturális Intézet és a Néprajzi Múzeum közös rendezésében. Eddig ismeretlen vagy elfeledett képek segítségével mutatja be a „Habsburg-évszázad” jellegzetes helyszíneit és személyiségeit. Több mint kétszáz kép idézi fel a háborúk és a hétköznapok történéseit, az Európában a leghosszabb ideig uralkodó dinasztia tágas birodalmának történetét. Az eredeti fényképeket a Generali Biztosító Történelmi Archívuma, a Milani-gyűjtemény, Trieszt, Milánó, Firenze, Verona, Bécs, Budapest és London városa, valamint magángyűjtemények kölcsönözték. A kiállított fotográfiák az Alinari testvérek firenzei laboratóriumában készültek, egyetlen példányban. A kiállítás, amelynek világpremierje tavaly volt Triesztben, július 1-jéig látható a Néprajzi Múzeumban. H. E.

a „magyar elégedetlenség”

A legtöbb kormány célja - különösen választások előtt -, hogy megpróbálja javítani a lakosság életszínvonalát. Ez azonban akkor sem egyszerű feladat, ha eltekintünk anyagi vonatkozásaitól, ráadásul Magyarországon - mint a Társadalomkutatási Intézet tanulmányából kiderül - hiába javul az egyének életszínvonala, nem ahhoz viszonyítanak, hogyan éltek korábban, hanem mindig a náluk magasabb nívón élőkhöz. Valamelyest árnyalja a képet, hogy a legújabb kutatások szerint a magasabb jövedelmű csoportok is éreznek ugyan jövedelmi feszültséget, de viszonylag elégedettek a helyzetükkel, ha a jövedelmük nő a korábbihoz képest.

Bíró György, az MVM Rt. főtanácsadója: „Neveléssel lehet a legtöbbet elérni"

Öt éve a Junior Chambers International környezetvédelmi nagydíját kapta, két éve pedig Vác Pro Urbe díját adományozták a 38 éves Bíró Györgynek, aki jelenleg a Magyar Villamos Művek Rt. környezetvédelmi főtanácsadója. A három év bányamérnökség után a másik oldalra átállt szakember a nevelésben látja a természeti értékvédelem pozitív jövőjének zálogát. Régebben novellákat írt, grafikákat készített. Ma szabadidejében inkább aktívan sportol, olykor képeslapokat, pólókat tervez.

Újra itt az ír förgeteg

Az elmúlt év legnagyobb és legzajosabb sikerét a Lord of the Dance előadás aratta nálunk, Michael Flatleyvel az élen. Ötször annyi jegy is elfogyott volna a népstadionbeli show-ra. Most pótolhatnak az akkor hoppon maradtak: május 16-án, 17-én, 18-án, 19-én, 20-án és 21-én este 8-kor, illetve 19-én és 20-án délután 3-kor is fellép a boszorkányos tehetségű fiúk-lányok csapata Budapesten, a SAP Rendezvénycsarnokban. A dolog bibije mindössze annyi, hogy a Mester, a Lord most „csak” koreográfusi, vezetői funkcióban lesz itt. Ha elemi erejű előadásában most nem is gyönyörködhetünk, idézzük meg őt pár sor erejéig, hiszen a Guinness-rekordok könyvét szinte teleíró együttest (amelyből egyszerre négy járja a földgolyót) ő álmodta meg, ő trenírozza emberfeletti teljesítményre s ő röptette a világhír csúcsaira is. Stílszerűen a kelta asztrológia szerinti holdhónapok felosztását vesszük figyelembe e bemutatás során. Ez az ősi papok, a druidák kialakította, 13 szent fa jellemzőit emberre vetítő jellemrajz segít kicsit megismerni Flatleyt, ha a színpadon nem is látjuk majd. Júliusi lévén ő a magyal (karácsonyi koszorúkat kötnek e növényből) típusa: szerzés- és birtoklásvágyát innen meríti. Kiváló üzleti érzéke van, népszerű és kicsit érzelmes. Jól szervezi az életét (és másét is), imád szórakoztatni, szerencsés és kifinomult érzékű, a művészeteket nagyra becsüli. Kelta jelképe az Egyszarvú és a Lángoló Dárda. Uralkodó bolygója a Föld, amelyet oly játszi könnyedséggel tud elhagyni méteres ugrásai során. Ez a kelta mitológia egész munkásságát átszövi, mert bár Chicago szülötte, ír származására a legbüszkébb. A koncertenként 100 kilométer kábelt, 20 tonna vasat, 600 pár cipőt, 1200 kosztümöt igénylő produkció a Jó és a Rossz gigászi harcára összpontosít, úgy, hogy a Smaragd-sziget ködökbe-árnyakba rejtett, évezredes hagyományairól táncolnak, énekelnek, hegedülnek a fellépők. Pici, zöld-aranyba bújtatott kobold fújja a varázsfuvolát, amely a boldogság harmóniájával tölti be a színpadot. Ezt utálja a rusnya, hitleri szervezettségű, fellépésű és egyenruhájú ármányosok vezére. Szemétkedéseitől persze a jó táncisten (tavaly maga Flatley) menti meg az emberiséget. Táncosai átlagéletkora 22 év, tehát jó pedagógus módján ezzel a turnéval segíti az ő sztárrá válásukat, úgy, hogy jelenléte nélkül kell felforrósítaniuk a műsor levegőjét. Gyönyörű, dús hajú, formás lányok, atletikus, erőtől kirobbanó fiúk szólóznak vagy ropják tizedmásodpercre egyformán az előírt örömtáncot. Mert ez a műfaj, a lassan minden szalagavató bál kedvencévé lett ír sztepptánc a harsogó vággyal teli életről szól. A hollywoodias körítés csak a befogadást segíti elő a világ bármely pontján. Hiszen Amerikától Izraelig, Dél-Afrikától Japánig, Európától Dél-Amerikáig ível a fellépések sora. A hihetetlen önfegyelmet és magabiztos technikai tudást mindegyik művész saját varázsával ötvözi, így adva ennek a műsornak egyéni ízt és keltve felejthetetlen élményt. Szász Judit

Szólt a kakas már

Azt hihetnénk, a magyar kulturális közbeszéd új keletű jövevényszava a mintegy évtizede sűrűbben használatos kifejezés, a klezmer. Holott része szókincsünknek immár jó három és fél évszázad óta, csupán átaludta a fél közelmúlt ötven-hatvan esztendejét, amikor és amikortól - köztudott okok folytán - gyakorlatilag valóban nem létezett nálunk sem a tevékenység, sem a tevékenykedői kör, amelyet megjelöl. A szó eredeti, héber formája az énekkísérethez használt hangszereket jelentette a rabbinikus irodalomban. Mai értelmezése szerint a klezmer egy sajátos földrajzi régió: Kelet (de kicsit azért Közép) Európa népzeneművészetének zsidó fogantatású változata. Ennek a német, osztrák, lengyel, ukrán, orosz, cseh, magyar, román gyökerű muzsikának revivalje, újjászületése és egyidejű újrafelfedezése hívta létre az első modern magyar együttest, a kárpátaljai származású Jávori Ferenc vezette Budapester Klezmer Bandet. Zsidó muzsikusok jelenlétét Magyarországon a XVII. század közepétől mutatják az összeírások. Viszonylagos társadalmi megtűrtségük egyetlen lehetséges magyarázata az elvitathatatlan tehetség. Ezeknek a valahai híres és kiváló zenészeknek klasszikus hazai irodalmi méltánylása a Csokonai Vitéz Mihály Dorottyájában olvasható megjegyzés, amikor is vígeposzában a költő elismerően tudósít arról, hogy Toponárban micsoda tüzes nótákkal szórakoztatta a vidám társaságot a karvezető Izsák. Talán nem túlzottan merész a laikus filológusi feltevés, hogy a debreceni poéta legalábbis hallhatta hírét a vele kortárs nagykállói csodarabbinak, Taub Jichaknak (azaz: Izsáknak), a Szól a kakas már című, világszerte - azóta is mindenütt magyarul - énekelt dal szerzőjének. S talán nem érdektelen, hogy az a Rózsavölgyi Márk, akinek halálára 1848-ban az őt szeretve tisztelő Petőfi búcsúzó költeményt írt (Olyan Istenigazában tudtad te, / Hogy hol fekszik a magyarnak a szíve) - eredetileg nemzetközi vonatokon dolgozó klezmerzenész volt. Erről a magyar folklórnak is részét képező jelenségről szól az innsbrucki egyetem zenetudományi intézete vezetőjének, Walter Salmennek A klezmer zene és eredete című könyve (Athenaeum 2000 Kiadó-Rózsavölgyi és Társa, készült a Gyomai Kner Nyomdában). A teljesség igényével készült tudós mű elsősorban tárgyának történeti feldolgozása, olyan felettébb olvasmányos fejezetekkel, mint például a különböző hangszerekről szólók, vagy mint amelyek a klezmer funkcionális sokoldalúságát taglalják: jelenlétét zsinagógától nászházig, táncoktól-báloktól fogadókon-kocsmákon át a zenés színpadokig, megszólalását vallási és családi ünnepeken. A függelék korabeli dokumentumokat közöl, amelyekhez gazdag, nálunk eddig soha nem publikált képanyag járul. (A kötet CD-mellékletén a Veszprémer Klezmer Band hallható.) Hárs György

Szerelemre hangolva

Vong Kar-vaj filmje a tavalyi cannes-i fesztiválon a legjobb színész díját és a technikai nagydíjat nyerte el. És a film tényleg nyújt valamit. Bemutat egy élethelyzetet. Ami van. Érzékeny film. Furcsa és nem furcsa az európai szemnek. A ruhák, a divat, a légkörből valami hasonlít a hatvanas évekhez, úgy, ahogy azt nálunk szokták ábrázolni, pedig a történet Kínában játszódik. De a kifőzdék, a lakások berendezése, a házban összpontosuló embertömeg, az egymáshoz való közelségük, az, hogy egymás életébe belelátnak, idegen tőlünk. A szereplőknek szinte nincs mimikájuk. Mondataik hangsúlyából nem derül ki, hogy kérdeznek, kijelentenek, felkiáltanak, dühösek vagy egyszerűen csak így szoktak beszélni. Semmi nincs túljátszva, semmi sincs túlhangsúlyozva. Az érzelmek előbb-utóbb kiderülnek, de csak elejtett szavakból, kisebb mozdulatokból, egy-egy utalásból. A szenvedélyt csak visszafojtott formájában láthatjuk. Nincs kitörés, nincs elsöprő ágyjelenet, csak lehet tudni, hogy szenvedély van. Valahol. Mimika nélkül. Elfojtva. A férfi és a nő egymás mellett bérelnek lakást. Főbérlőjük van, egy idős hölgy, a főbérlőnek pedig egész családja, akik belelátnak az életükbe. Mindketten házasok. Csak kiderül, hogy házastársaik megcsalják őket. Egymással. Keresztbe. És otthagyják őket, és Japánba mennek. Az otthonmaradtak pedig nem akarnak az elmentekhez hasonlítani. A nő mindenképpen hárítani akarja a szerelmi viszonyt a férfival, de egyiküknek sincs senkije. És ebben a helyzetben nem létezik megoldás, a nő valamit választ, a férfi is, néha csak hagyják a dolgokat maguktól alakulni. Van tehát egy viszony. A helyzet árnyalt, bonyolult, a választás lehetősége előbb-utóbb elúszik. Nem az a lényeg, hogy pontosan mi történik. Inkább az, hogy a képek milyen hangulatot árasztanak, milyen gondolatokat és érzéseket ébresztenek. A képek pedig egyszerűek, a jelenetek könnyen átláthatók, mégis elejtett mondatokból, félszavakból kell kikövetkeztetni, hogy mi történt. Nincs közvetlen szerelmi vallomás, a nő egyszer csak azt mondja: Nem hittem, hogy belém szeretsz. A férfi sem hitte volna. Csakhogy mindezek előtt volt valami, egy beszélgetés, amit nem láttunk és nem hallottunk. Jó, hogy nincs igaz út meg hamis út, jó választás meg rossz választás ebben a filmben. Nincsenek olyan érzelmek, amelyek csak a kamera előtt léteznek. Jó, hogy nincs igazi megoldás. Csak van egy helyzet. És ezt látjuk. W. E. R.

Testi-lelki immuntréning

Életünkre napjainkban mind jellemzőbb a nagy stresszel járó, túlnyomórészt szellemi munka, s közben egyre kevesebb gondot fordítunk testünk lehetőség szerint hibátlan működésére. A kor életstílusa szerint sokan csak egy-két szendvicset fogyasztanak el napközben néhány kávé kíséretében, a liftek, gépkocsik térhódítása pedig még a minimálisan szükséges testmozgástól is megfosztja őket. Az üzletemberek, menedzserek feszített munkatempója sokszor tragédiához vezet.

A velencei kalmár és a táncosok

Hogy kerül a drótgyár a színházba? Mi köze a huzalnak a művészethez, a Velencei kalmár című Shakespeare-drámának a tánchoz? Ezekre a kérdésekre is választ adott a Miskolci Nemzeti Színház április 21-i Páholy-bérletes előadása utáni parti, melyet hagyományosan a színház támogatói tiszteletére rendeznek.

Patkánymese, hab nélkül

Az alaphelyzet kétségkívül eredeti, annak ellenére, hogy Franz Kafka már jóval ezelőtt, majd egy évszázada írt valami nagyon hasonlót. Csakhogy míg nála a főhősnek egy szörnyűséges bogárrá való átváltozása félelmet hordoz s a polgári társadalom akkoriban felfedezett belső szörnyűségével, az elidegenedés riasztó, borzongató hatásával hökkent meg, ebben az ír filmben ugyanez a jelenség, egy értelem és indok nélküli képtelen átalakulás, egészen más felhangokkal jelenik meg. A Patkánymese történetének alapja, hogy egy teljesen köznapi ír munkáscsaládban az egyébként nagyon derék családfő egyik pillanatról a másikra patkánnyá változik. Nem a jól ismert, csúf, undort keltő állat lesz belőle, hanem a laboratóriumok kedves, inkább riadt, mint riasztó fehér állatkája, aki szelíden megül a családtagok tenyerén. Nem az ellenséges fenyegetés jelképe, hanem egy szinte reszkető, védelemre szoruló, gyengédséget igénylő valami. Így lehetőséget szolgáltat arra, hogy ki-ki a maga karaktere szerint feleljen a rendkívüli jelenségre. Ettől aztán a történet szinte minden pillanatában hitelessé és valószerűvé válik. Nem lesz belőle horrorhistória, de nem válik édeskéssé, habossá sem. Mindenki megpróbálja tudomásul venni a történteket. Az asszony (Imelda Staunton kitűnő alakítása) tulajdonképp csak attól fél, mi lesz, ha az emberek most valami másnak, idegennek tekintik őket. A nagybácsi a maga tudálékos módján próbálja értelmezni és elemezni a helyzetet. A papnak készülő fiúból kitör a gyűlölet a mássággal szemben és követeli a radikális elintézést. A leány a szokatlan jelenségben is az apját ismeri fel és ismeri el, változatlan szeretettel. Nem akarnám a történet részletes elmesélésével elvenni a nézők örömét a váratlan fordulatoktól, lehűteni érdeklődésüket, hogy miként vesznek új meg új ívet az események. A film zökkenetlenül gördül előre a pályáján és hol csípős, hol szelíd humorával élvezetessé tudja tenni szinte minden pillanatát. Az benne a megragadó, hogy Wesley Burrowes forgatókönyve és Steve Barron minden sallangot elhagyó, egyszerű és célratörő rendezői munkája mesévé formálja a valóságot és valósággá a mesét. Lehetőséget ad az élvezetes mozizásra és arra is, hogy aki akarja, továbbgondolja, amit látott, levonja belőle a maga következtetéseit a világról, amelyben élünk. Pete Postlethwaite az apa szerepében olyan emberien meggyőző, hogy akkor is ott véljük látni, amikor pedig patkányként van jelen. Mindent egybevetve igazán ajánlani tudom a Patkánymesét azoknak, akik az elektronikus csodák, csattogó pofonok, dörgő géppisztolyok filmvilága helyett, de legalábbis azok mellett, az egyszerű, emberi hangon mesélő mozit (is) szeretik. Bán Róbert