Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Kérdés, hogy az elégedetlenség magyar jellegzetesség-e. Ebben a témakörben már fény derült néhány magyar sajátosságra; több nemzetközi felmérés azt mutatja, hogy a magyarok nagyon anyagiasak; az egyikben szereplő 27 - különböző fejlettségű - ország közül mindössze egyetlen ország polgárainak volt annyira fontos a jövedelem, mint a magyaroknak - az izraelieknek. Társadalomkutatók sora hívta fel a figyelmet arra is, hogy a többi volt szocialista országhoz képest a magyarok voltak a legborúlátóbbak a rendszerváltás után. Egy 1992-es felmérés szerint a magyarok közül értékelték legtöbben pozitívan az előző társadalmi berendezkedést és még egy három évvel későbbi felmérés szerint is csak az ukránok előzték meg őket.
1992-ben tíz magyar felnőttből nyolc nem tartotta megfelelőnek az életszínvonalát, miközben a románok és a bolgárok közül minden harmadik elégedett volt a magáéval, a cseheknek pedig közel kétharmada vélte úgy, hogy nincs oka panaszra. Ez 1995-re sem változott lényegesen. Az azóta készült legfrissebb felmérés - a Tárki háztartásmonitor-felvétele - amely azt mutatta, hogy még az évezred végén is csak minden ötödik magyar felnőtt elégedett az életszínvonalával.
Az elégedetlenség mértékét számszerűsíteni is lehet: érdemes megfigyelni, mekkora a jövedelmi feszültség mértéke, azaz hányszor nagyobb a kívánatosnak tartott jövedelem a ténylegesen mértnél. Átlagban kétszeres jövedelmet tartanának megfelelőnek a megkérdezettek, a legnagyobb eltérés pedig ötszörös volt. Minél magasabb egy család jövedelme, annál magasabbal lennének csak elégedettek a család tagjai. A jövedelem növekedéséből ugyanis nem következik automatikusan az elégedettség, a magasabb jövedelem magasabb igényeket támaszt.
A jövedelemmel való elégedetlenségen túl vannak a pesszimizmust magyarázó más tényezők is. Ezek közül kiemelkedik a „szabadság vagy biztonság” kérdése. Az állami gondoskodás és a biztonság iránti igény növeli az általános rossz hangulatot a volt szocialista országokban, különösen Magyarországon, ahol nem szenvedett csorbát a hétköznapi ember szabadságigénye, így aztán a „biztonságvesztést” nem ellensúlyozta a „szabadságnyerés”.
Szociálpszichológiai tény az is, hogy az emberek általában azokkal a dolgokkal elégedettebbek, amelyeket maguk választhattak vagy amelyeket maguk alakíthatnak. Az emberek döntő többsége (82 százalékuk) elégedett például a családi életével, a munkával rendelkezők kétharmada elégedett a munkájával.
Nemzetközi összehasonlító vizsgálatok szerint - mint láttuk - Magyarországon az anyagiaknak különös jelentőségük van. De miért fontos nálunk ennyire a pénz? A magyarázatot a múltban kell keresnünk. A hetvenes-nyolcvanas években az akkori hatalom sikerrel irányította a figyelmet az életszínvonal felé. A többség elfogadta ezt, a magyar átlagember azt várta, hogy „hagyják boldogulni”. A rendszerváltás előtt pedig a többség olyan jólétet szeretett volna elérni a kilencvenes évek elejére, amely összemérhető a nyugat-európai jóléti társadalmak életszínvonalával. Ehelyett olyan méretű gazdasági válság bontakozott ki, amely teljesen felkészületlenül érte az átlagembert. Csak egy szűk társadalmi réteg tudta megőrizni életszínvonalát és még ennél is kisebb azoknak az aránya, akik javítani tudtak anyagi helyzetükön. A nagyobb lehetőségek perspektívája olyan felfokozott várakozásokat és reményeket keltett, amelyek - mivel nem váltak be - nagyobb elégedetlenséget szültek, mint amilyen a szűkös lehetőségek tudta esetén lett volna.
Fel kell azonban hívni a figyelmet arra a tényre, hogy a volt szocialista országok közül távolról sem a magyarok helyzete a legrosszabb, és azt sem állíthatjuk, hogy a többi kelet-európai ország életét kevésbé kavarta fel az átalakulás utáni válság. Közelebb kerülünk a válaszhoz, ha abból indulunk ki, hogy az egyének mindig valamihez képest értékelik saját jelenlegi életszínvonalukat, mégpedig a jövedelmi mobilitásukhoz, a fejlett nyugati országok lakosainak életszínvonalához és a hazai társadalmi átlaghoz képest.
Ezek a tények arra utalnak, hogy az egyes társadalmi csoportok a saját jövedelmüket döntően más-más referenciacsoporthoz viszonyítva értékelik - a vállalkozók például a nagyvállalkozókhoz vagy nyugati partnereikhez, az idősek pedig a magyar átlaghoz vagy saját korábbi jövedelmi helyzetükhöz viszonyítva. Ha mindezt százalékos megoszlásban vizsgáljuk, akkor kiderül, hogy a legtöbben (31 százalék) a közvetlen környezetükben élő embereket, valamint az átlagot tartják a legfontosabbnak, amikor önnön életszínvonalukat értékelik. A második leggyakoribb szempont (19 százalék) a személyes jövedelmi mobilitás. Közel azonos arányban fordul elő a szűk, rokoni, baráti környezet és az egyéni jövedelem időbeli változásának (13 százalék), illetve a képzettségnek és a szaktudásnak a figyelembevétele (14 százalék). Jól elkülönült és nem elhanyagolható létszámú csoportot (10 százalék) alkotnak azok, akik saját jövedelmi helyzetük értékelésekor a Nyugat-Európában élők életszínvonalát is figyelembe veszik.
Ha pedig megvizsgáljuk, hogy a különböző társadalmi csoportok tagjai mihez viszonyítva értékelik saját anyagi helyzetüket, akkor kiderül, hogy éppen azok hajlamosak saját anyagi-jövedelmi helyzetüket a nyugat-európai országok lakóinak életszínvonalához hasonlítani, akik magyar viszonylatban a legjobb anyagi helyzetben vannak. Így még az életszínvonal tömeges és látványos javulása esetén sem lehet arra számítani, hogy a többség elégedett lesz anyagi-jövedelmi helyzetével, amíg a magyar életnívó nem állja ki a Nyugattal való összehasonlítás próbáját.
V. É.
