Így ír erről naplójában Déryné: „Jött az inas, egy csinos kis cédulát adván át, melyben holnapra meghív ebédre; egy órakor kocsi fog értem jönni. No! gondoltam magamban: milyen lesz majd az a nagyszerű ebéd egy fösvény, nőtlen agglegénynél! Másnap azonban csak elbámultam a nagyszerű terítéken, amint az ebédlőbe beléptünk. Minden megvolt az asztalon, ami egy elegant díszterítékhez megkívánható... De sok egyeben is volt még alkalmam az ebéd alatt bámulni. Legelőbbször is, mielőtt asztalhoz szólítottak volna, pici ezüstpohárkákban igen finom málna- és narancslikőrt hordott a szolga körül, ezüst tálcán. Én vonakodtam. Nem szoktam délelőtt semmivel élni. Hiába volt minden. Mondák: Itt az a szokás! Mondom: Igen, a férfiaknál! Ó nem - mondták -, a dámák éppen úgy, mint a férfiak szoktak vele élni; ez étvágyat csinál. Csakugyan fölséges, ízletes. Én már olyan éhes voltam, hogy zöldet, vereset látott a szemem. Végre! Fölhordták az ételt. Először is kétféle levest: egy fehéret és egy barnát. Én barnát kérek - mondám -, kedvenc levesem. Aztán jött vagy négyféle asiette: íróvajas tészta, hús töltelékkel; rizskása, kövér pulykamájjal. No most már fölkelhetek - gondolám -, már nem félek, hogy éhen maradok. De még most hozták az én kedves rántott csirkémet. Ó jaj, ebből lehetetlen nem ennem! Aztán ez a szívesen kínáló házigazda. Szedek a csirkéből, mi fölséges ízű, s mily jól sülve... De most jön már még a hadd el hadd. Én már azt gondoltam magamban, hogy most már nem eszem többet, akármi jön is, csak egy falat pecsenyét az ebéd végén. Fölhoz az inas két borzasztó tál tőtött káposztát. Amint hozzám jön, nem is akartam venni, de Lázár úr kínál: - El ne vidd - mondja az inasnak. - Én a tekintetes Asszonyt kolozsvári káposztával kívántam meglepni, mert ezt tudom, hogy még nem evett így készítve. Ezt csak az én szakácsom érti így készíteni. Az igaz, hogy különös kínálkozóan nézett ki, amint rápillantott az ember, s nem álltam ellen én, ki a tőtött káposztát úgy szereti. De hogy írjam én ezt le? Ennek jóságát, szép ízletes föltálalását, és hogy volt abba minden főve és a tetején még azonkívül a friss kolbász sülve. Inkább azt kellene elbeszélnem a nők kedvéért, hogy miképpen főzik az ilyen erdélyi tőtött káposztát. Azt nem is lehet mindenkor főzni, csak mikor friss sertést ölnek. Van ahhoz készítve egy nagy kaszrol. Midőn a szalonnáról lehúzzák a bőrt az egészbe, amilyen nagy a kaszrol, leterítik a kaszrolt egészen, éppen úgy, mintha ki volna bélelve vele. Azután rendre rakják a fenekére a szokott módon elkészített tőtött káposztát, amilyent mi is főzni szoktunk. Azután egy rend gyöngyös hurkát, szalonnát, sertéshúst sorba; azután ismét egy rend tőtött káposztát, azután a közepébe egy megspékelt sült kappant, meg ha van, sült libát, ismét egy rend káposztát, mindaddig, míg a kaszrol megtelik. Akkor annyi vizet öntenek rá, amennyi ellepi, s beborítják ismét szalonnabőrrel, hogy abban főljön meg egészen. De azt nem szabad berántani, csak amint megfőtt úgy betálalni. Igaz, hogy fölséges étel, de sokba is kerül; egyetlen egy se utasította vissza a második kerületet, én se; ugyan innom kellett a feketekávét utána, hogy helyrejöjjön a sok szíves kínálgatás által megterhelt gyomrom...” Déryné ifjasszony - szerencsére - utólag tudta meg, hogy a finom rántott csirke, amit fogyasztott, valójában rántott béka volt. Igencsak meghökkent ettől, hiszen a rántott békacomb - akárcsak manapság - akkoriban sem tartozott a megszokott fogások közé a magyar étrendben. Pedig meglepő módon évszázadokkal korábban a legelőkelőbb asztalokon volt jelen a béka hazánkban, mégpedig igen változatosan elkészítve. Bornemisza Anna erdélyi fejedelemasszony szakácskönyvében többféle elkészítési módja is szerepel a „zöldbékának”: vajban sütve, gyömbérrel, párolva, egresmártással, „zöld füvekkel” ízesítve, pástétomként. Egyébiránt ma is ott van a béka elegáns éttermek étlapjain szerte a nagyvilágban. Mindazonáltal ezúttal inkább a töltött káposzta és a kolozsvári káposzta mellett maradok - ezek receptjeit adom közzé hiteles erdélyi források nyomán.