Az összekapcsolás lehetősége egy 1997-es, a sajtóban, a szaksajtóban, az akkori Népjóléti Minisztériumban, az interneten zajlott (zajló?) vitában rejlik. Ennek tárgya a szervátültetés, illetőleg a szervkereskedelem jogi-etikai kérdésköre. Ahhoz azonban, hogy ezt megvitathassuk, ismernünk kell az alapvető fogalmakat. A jogi és orvosi gyakorlatban 1968 óta általánosan elfogadott "Harvard egyetemi" meghatározás szerint az ember halála lényegében a biológiai halállal, vagyis a vérkeringés és a lélegzés, valamint az agykéreg, a köztiagy, a kisagy és a nyúltagy működésének végleges megszűnésével következik be. Az 1997-es CLIV. - egészségügyi - törvény 216. paragrafusa az agyhalált az agy - beleértve az agytörzset is - működésének teljes és visszafordíthatatlan megszűnéseként definiálja, míg a halál az, amikor a légzés, a keringés és az agyműködés teljes megszűnése miatt a szervezet visszafordíthatatlan felbomlása megindul. A számunkra érdekes probléma ott kezdődik, hogy az agykéreg "halála" rendszerint 5-10 perccel a lélegzés és a szívverés megszűnése után áll be. Mivel az agy többi része és a test más szervei rövidebb vagy hosszabb ideig túlélik ezt az eseményt, ez alatt a néhány perc alatt a személy felélesztésére még van több-kevesebb lehetőség. Azaz, ha szervátültetés szempontjából donorként kezeljük, akkor még élő (!) személyről van szó. Igen ám, de mi van akkor, ha létfontosságú szervre váró beteg életét menthetik meg ebben a pár percben? Itt merülhet fel alapvető etikai kérdés, amelyeknek egyik kiindulási pontja, hogy van-e a halottnak joga. Kik rendelkezhetnek arról, hogy a halott felhasználható-e donorként? Mi a fontosabb: a halott joga, vagy a halálosan beteg, sérült megmentésére tett kísérlet? 1998. szeptember 22-én többen is hozzászóltak a jelen témakörünkben tartott internetes vitához. Minden kommentár nélkül idézzünk egy pár gondolatot: "... Szerintem egy már nem élő embernek nincsenek jogai. De a halála után ezek a jogok a hozzátartozóit illetik meg. A pénzéhség ebben az esetben is megnehezíti a dolgot, ugyanis sokan vannak, akik a szervkereskedelem által akarnak meggazdagodni. Az is nagy probléma, hogy sok ember nem tud arról a jogáról, hogy a halála után a szerveit csak akkor használhatják fel, ha előtte másképp nem rendelkezik, mert különben akár a hozzátartozói tiltakozása ellenére is felhasználhatják..." "... Nekem nem tetszik az a rendszer, ami Magyarországon, de sok más kelet-európai országban is fennáll. Itt ugyanis úgy tekintik, hogy ha az elhunyt másképp nem rendelkezik, akkor a szervei felhasználhatók..." "... Vajon ki vonható jogilag felelősségre, ha a halott szerveit annak hozzátartozói beleegyezése nélkül használják fel?..." "... A halottak jogaihoz sorolandók a gyászhoz, a ravatalozáshoz, a búcsúztatáshoz, az eltemetéshez fűződő jogok. Mindezek közül kiemelkedik az ,eltemettetés joga', amely az idegent is ugyanúgy megilleti, mint a hozzátartozót..." "... A halott is ember! Mit szólnál ahhoz, ha egy közeli hozzátartozódnak egyszerűen kioperálnák a szemét, a szívét vagy a veséjét? Nem tartanád te is kegyeletsértésnek és felháborítónak? Nem éreznéd úgy, hogy képes lennél a kórboncnokot felnégyelni? De akkor mi van, ha az adott hozzátartozód még éppen életben van, és az életét egy új vese vagy szív menthetné meg? Ezeket pedig csak halottakból lehet kiszedni, és úgy végrehajtani a transzplantációt. A halottak tehát életeket menthetnek, a szervcsere intézménye mindenképpen hasznos az emberiség számára..." Ízelítőnek ennyi. Mennyire kontrollálható az, hogy valaki korlátlan cselekvőképessége és teljes tudata birtokában írta-e alá az eléje tartott papírost? Mi van, ha a hozzátartozók nem tudnak arról, hogy a halál beállta után az orvosok által eléjük nyújtott - az elhunyt által aláírt - papír mikor keletkezett? Minden modern kórházban találunk olyan ápoltakat, akik különféle mesterséges létfenntartó eszközök segítségével az élet és a halál határvonalán lebegnek, mondjuk azért, mert hozzátartozóik, ápolóik, ad absurdum a bíróság esetleg nem tudtak megegyezni a halál beálltának időpontjában. Félhalott emberek - a valóságban. Ha szerveink halál utáni felhasználásához megadtuk az előzetes beleegyezésünket, nem tudhatjuk, hogy ki és milyen kritériumok alapján fogja esetleg számunkra meghúzni azt a bizonytalan határvonalat, amely a klinikai halál beállta és az azt túlélő szervek használhatósága között van. Tulajdonképpen ezt sem törvénnyel, sem szabályozással irányítani nem lehet. Vannak elvek, van bizalom és orvosi etika. És van szervkereskedelem is, amely éppen ezért jól jövedelmező műfajjá fejlődött. A WHO által 1991-ben publikált transzplantációs irányelvek feltétel nélkül elítélik a szervek kereskedelmi forgalmát, és tiltják az orvosok részvételét üzleti tárgyú transzplantációban. Akár élőnél, akár holtnál. Laczó László, a VPOP alezredese lapunknak elmondta, hogy feltételezéseik szerint egy-egy szerv a nyugat-európai piacon 5000-10 000 amerikai dollárba kerül. Sajnálattal veszi tudomásul, hogy Nyugat-Európába egészségileg és táplálkozás tekintetében alulfejlett országokból kerülnek szervek, okirathamisítás és csempészés által. Laczó úr szerint a megoldás az ÁNTSZ, az Országos Vérellátó Központ, az Egészségügyi Minisztérium fokozott ellenőrzése, amelyhez jó táptalajt ad a Btk. 173./I. paragrafusa. "Magyarország tranzitország, amelyet a sajtóból jól ismert ,miskolci' eset is híven alátámaszt" - mondja Laczó, de ennek megszüntetéséhez elengedhetetlenül szükséges egy vám-együttműködési megállapodás a Lajtán túli országokkal. Mint ismeretes, a miskolci Semmelweis Ignác Kórház patológiai osztályáról 1997-ben kiszállított emberi szövetek kiviteléhez a helyileg illetékes miskolci vámhivatalhoz nem érkezett vámkezelési okmány. Arnold Mihály, a vám- és pénzügyőrség országos parancsnoka 1998 elején úgy nyilatkozott az MTI-nek, hogy "az emberi szöveteket abban az esetben vihetik ki a határon, ha orvosi és tudományos kutatási célú a végfelhasználás. A csontok, szövetek engedélyköteles árunak számítanak." Laczó elmondta azt is, hogy a szakosított vámhivatal a preventív védekezés egyik alapja lehet. A VPOP tevékenyen részt vesz a szervkereskedelem elleni nemzetközi küzdelemben, de számottevő eredményekről eleddig nemigen számolhatott be, lévén a csempészáruk végcélja az esetek többségében felderíthetetlen. Ha mégis elkapnak egy-egy ilyen szállítmányt, akkor az illetékes nyomozati és rendőrhatóságok feladata a büntetőjogi feljelentés megtételéig tart, így a későbbiekben már nincs befolyásuk az eseményekre. Laczó ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy a Btk. szigorításával határozottabban fel lehet lépni e nem éppen humánus meggazdagodási lehetőséggel szemben. Visszautalnék a szaruhártyaügyre. B. Cunningham a washingtoni Katolikus Egyetemen 1944-ben megvédett diszszertációjában azzal érvelt, hogy az élő testből történő szervátültetés és a vele direkt megcsonkítás (mutilatio) erkölcsileg megengedhető, ha az "egység elvét" tágabban, Krisztus "titokzatos testére" kiterjesztve értelmezzük. Ha testünk megcsonkítása árán saját életünket megmenthetjük, miért ne tehetnénk meg ugyanazt mások életének vagy egészségének megmentéséért? Véleménye szerint a látóképesség jelentős csökkenése ellenére is az egyik szem szaruhártyáját a teljesen vak személynek oda lehet adományozni, feltéve, hogy a vak annak hasznát veszi. Ez ugrott be a hír kapcsán. Elképzelem, ahogy - az üzlet hasznához mérten csekély összegért - megvettek embereket (netán orvosokat is) ezekért a szaruhártyákért, majd többszörös haszonnal eladják, netán becserélik őket. A mentőbalesetnél a magzati transzplantáció jutott eszembe. Magzati sejteket, szöveteket eddig is használtak például rubeolavírus elleni oltóanyag létrehozására, de biztató kísérletek történtek Parkinson-kóros és Alzheimer-kóros betegek magzati szövetekkel való kezelésére is. Utóbbira egy példa: egy Alzheimer-kóros férfi lánya apja spermájával való mesterséges megtermékenyítésre kérte orvosát azért, hogy a magzat későbbi elabortálásával beültethető magzati szöveteket nyerjenek édesapja kórjának kezelésére. Tudom, a példa extrém, de azt is, hogy jelen esetben a világra jött csecsemő legközelebbi hozzátartozója nem írhatott alá semmilyen hozzájárulási nyilatkozatot... CSÚRI ÁKOS