Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az Elysée-palota eddigi lakója, Nicolas Sarkozy olyan szoros és olajozott együttműködésben diktálta az eurózóna válságkezelésének tempóját Angela Merkel német kancellárral, hogy a sajtó a Merkozy nevet adta kettősüknek. A francia elnök kritikusai szerint azonban Sarkozy nem volt képes arra, hogy valódi ellensúlyt képviseljen a német oldallal szemben − már csak azért sem, mert Németország válság utáni feltámadását látva a francia elnök valósággal szerelembe esett a német gazdasági modellel. Sarkozy otthon is a némethez hasonló reformokat terjesztett elő, majd a kampányban is a saját programjában képviselt, német mintájú reformokat állította szembe Hollande szerinte felelőtlen ígéreteivel.
A tavaly decemberben kialkudott, majd márciusban 25 európai állam- és kormányfő által aláírt költségvetési alapszabály − amely szerint minden eurózónatagnak szoros határidőn belül el kell tüntetnie költségvetési hiányát és fenntartható szintre kell ledolgoznia államadósságát − megfigyelők szerint szinte kizárólag a szigorú észak-európai álláspontot képviselte. Sarkozy népszerűségvesztéséhez jelentős részben hozzájárulhatott, hogy nem tudott ellensúlyt képezni a növekedés helyett kizárólag megszorításokra épülő előírások európai szintre emelésével szemben. Franciaországban ugyanis az állami újraelosztás visszaszorítása vagy akár átalakítása rengeteg érdeket sért.
Hollande kampánya elején élesen kritizálta az Európára kényszerített megszorításokat, amelyeket a német követelésekkel azonosított. Voltak politikai kommentátorok, akik szerint a szocialista jelölt németellenes szólamaihoz hasonlók csak korábbi történelmi időszakokban hangzottak el. Nouriel Roubini és több más megfigyelő szerint Hollande megválasztása alapvetően felforgathatja az eurózóna válságkezelésének politikáját, hiszen Hollande egy nagy, ám a magtól elszakadó ország vezetőjeként hangot adhat a periféria aggályainak. Ezzel a költségvetési spórolás és az ezt követően több országban kialakuló recessziós spirál körüli politikai vita átalakulna, és akár nyílt konfliktussá vezethet Németország és a déliek között. Mások szerint azonban Hollande célja nem az volt, hogy a németek szapulásával szerezzen pontokat a választóknál, hanem saját, költségvetésből finanszírozott beruházásokra épülő gazdasági programját akarta szembeállítani Sarkozy megszorításaival.
Erre utal, hogy az utóbbi hetekben Hollande − részben a helytelenítő külföldi kommentárokra reagálva − sokat puhított álláspontján. Egy brit újságnak adott interjúban közölte, hogy \"nem vagyok veszélyes\", s többször elismételte: mégsem a kezdetektől tárgyalná újra a költségvetési alapszabályt, hanem csupán kiegészítené növekedésbarát intézkedésekkel. Felhagyott a németek által mereven elutasított eurókötvény bevezetésének szorgalmazásával is. Azzal pedig, hogy a közelmúltban felszólította az Európai Központi Bankot, hogy aktívabban avatkozzon közbe a meggyengült költségvetési helyzetben lévő országok megmentése érdekében, csak követte Sarkozyt, aki már korábban követelte ezt. Egyes megfigyelők a korábbi baloldali elnökhöz, Francois Mitterrand-hoz hasonlították Hollande viselkedését: az 1981 és 1995 közötti elnök mindkét választáson keményebb baloldali jelszavakkal kampányolt, ám elnökként alapvetően centrista politikát folytatott.
