A The Guardian rövid európai kitekintése szerint a 2008-as pénzügyi válság után a tehetős külföldiek második otthon vagy rövid távú bérbeadás szándékával nagy mennyiségben vásároltak ingatlanokat Lisszabonban, ami miatt a helyiek egy része kiszorult a piacról. Ennek következményeként egyes portugál családok szobákat bérelnek, nem pedig lakásokat.
Amszterdamban éppen fordítva az újonnan érkezők kerültek rosszabb helyzetbe. Az idősebb, régóta itt lakók biztonságos és megfizethető szociális bérlakásokban élnek, míg a fiatalabbak és a nemrég érkezettek, gyakran alacsonyabb jövedelműek, a költséges magánlakás-szektorra szorulnak.
Míg a szociális bérlakások állománya az idők során csökkent, addig a magánlakások nagyságrendje nőtt. Hasonló a helyzet Budapesten is. 1990 után eladták a szociális lakásokat, az elmúlt 30 évben pedig a befektetési céllal vásárlók folyamatosan emelik az árakat és a bérleti díjakat, amely nehézséget okoz a fiatalabb generációk számára.
Bécs pozitív példaként nem néz szembe megfizethetőségi válsággal. Már az 1920-as évek óta a város stabil szociális lakásállománnyal rendelkezik, amelyhez minden jövedelmi státussal rendelkező bérlő hozzáférhet. Amszterdamhoz hasonlóan bár az újonnan betelepülők magánszemélyektől bérelnek lakást, de a szociális lakások nagy volumene visszafogja a bérleti díjakat.
Összességében több mint 40 év alatt az európai lakáspolitika azokat részesítette előnyben, akik ingatlanokba fektetnek be, míg a bennük élő bérlők folyamatosan hátrányba kerülnek. Ez a kiegyensúlyozatlanság a legnagyobb mértékben azokban az országokban jelentkezik, ahol a nagy intézményi befektetők – például magántőke-alapok, fedezeti alapok, biztosítók és nyugdíjalapok – alakítják aktívan az ingatlanpiacot.
Amikor a házak már nem otthonok, hanem vagyontárgyak, akkor jelentős vagyonátrendeződés következik be, és kinyílik az olló a szegényebb és a gazdagabb társadalmi rétegek között, folytatja a The Guardian. Európa-szerte – és a világ nagy részén – a tulajdon az egyenlőtlenség hajtóerejévé vált, amely azonban társadalmi feszültségeket szül.
Ahogy az Európai Unió foglalkoztatásért és szociális jogokért felelős biztosa, Nicolas Schmit megjegyezte: „a lakhatási probléma megosztja társadalmainkat, és kockázatot jelenthet demokráciáink számára”.
Bár a lakhatási politikákat nemzeti szinten határozzák meg, de az Európai Unió is próbál kereteket megfogalmazni és finanszírozási megoldásokat ajánlani a bérlakás-programokhoz. Így többek között 2024-ben a tagállamok lakásügyekben illetékes miniszterei aláírtak egy nyilatkozatot, amelyben „új megállapodást” szorgalmaztak a megfizethető és szociális lakhatás témájában.
