Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
- Önt sok közgazdász bírálja az inflációval kapcsolatban vallott nézetei miatt. Hallottam olyan véleményt, hogy amit mond, az végtelenül káros, elavult...
- Pár évvel ezelőtt könnyebben lehetett ilyen, tényekkel nem megalapozott megjegyzést tenni. Talán szét kellene nézni a világban. A jegybankok ugyanazon szakértelemmel többnyire ugyanazokat az eszközöket használják, mint korábban, az árstabilitás mégis mintha tartósan veszélybe került volna. Ez a kérdés talán mégsem egyszerűen és egyoldalúan a jegybankok akaratán, tehetségén, antiinflációs elkötelezettségén múlik. Minimum figyelembe kellene venni a globalizáció közvetlen és közvetett inflációs és antiinflációs hatásait, és azt a tényt, hogy a monetáris politika mint olyan egyre kevésbé értelmezhető nemzeti határok között.
- Helyenként így elengedhető a gyeplő?
- Ez fel sem merülhet. Az árstabilitás feltétlenül jelentős érték. Az alapvető különbség abban van, hogy nekem nincsenek illúzióim arra vonatkozóan, hogy a monetáris politika önmagában képes-e az infláció megfékezésére. Szigorú fiskális és jövedelempolitika hiányában, kedvezőtlen világgazdasági inflációs környezetben tartós árstabilitást csak átmenetileg és akkor is csupán értelmetlen áldozatok árán lehet elérni.
- Mivel magyarázza, hogy korábban mégis sikerült nálunk alaposan megfékezni a drágulást?
- Ez csupán illúzió volt. Olyan nincs, hogy egy gazdaság minden fontos mutatójában drámaian távolodik az egyensúlytól és eközben sikeresen dezinflál. A mi példánk is ezt igazolja: az infláció azonnal visszapattant 2001-es szintjére a kiigazítás megkezdése után. A költségvetés és a külső egyensúlyi hiány növelésével mesterségesen elért és átmeneti "sikerek" jelentős károkat okoztak azzal is, hogy az utca embere, a politikusok arra következtettek: nyugodtan lehet költekezni, minden mutatót drámaian rontani, tulajdonképpen elég egy jó monetáris politika, és így még az árstabilitás is házhoz jön. (Ami egyébként még önmaga is hozzájárult az egyensúly romlásához.)
- Nem valami hasonlónak lehetünk most tanúi, amikor a forint árfolyama még a köznapi embereket is meglepő módon erős?
- A jelenlegi kamatkülönbözet, a mérséklődő államháztartási és külső egyensúlyi hiány mellett nem meglepő a forintárfolyam alakulása. A monetáris politika - ha egyáltalán - az árfolyam csatornán keresztül képes az inflációt és az inflációs várakozásokat mérsékelni a jelenlegi helyzetben. De súlyos tévedés azt gondolni, hogy az árfolyam szintjét tetszőlegesen megválasztva így bármilyen inflációs szint súlyos károk nélkül elérhető. Arról nem is szólva, hogy persze ennek semmi köze nincs az inflációs célkitűzés rendszeréhez. A nagy szigorral a jegybank egy implicit árfolyam-biztosítást nyújt a devizaárfolyam-kockázatot nem fedező, devizában eladósodó szereplőknek. Ezzel saját szándékával szemben éppen hogy nem mérsékli a belföldi keresletet, ellenben ösztönzi a korlátlan devizahitel-felvételt. Nem hűti, hanem fűti tehát az inflációt.
- A legutóbbi kamatemelés egyik indoka az volt: jelentős annak kockázata, hogy a bérnövekedés üteme a korábban feltételezettnél lassabban mérséklődik. Ehhez mit szól?
- A nominális bérek növekedési üteme minden általam ismert tény alapján elfogadható mértékű. Egyszerűen értetlenül állok a KSH erre vonatkozó adatai előtt. Az a benyomásom, hogy ezeknek nincs sok köze a valósághoz.
- Esetleg azt feltételezi, hogy manipulált adatokról van szó?
- Egyáltalán nem, technikailag nyilván minden rendben van. A mintavétellel, a módszertannal, az elemzés mélységével lehet probléma. Ismerek olyan céget ahol egész egyszerűen az eddigi részvényopciót bér jellegű tételek váltották ki, ami 35 százalékkal emelte a bérszintet, miközben a valóságban semmi nem történt. Nem hallottam olyan magáncégről, ahol 7-8 százaléknál nagyobb béremelést hajtottak volna végre. Ha kontrollpontokat keresünk, akkor sem a kiskereskedelmi forgalom, sem a fogyasztás, sem a pénzügyi megtakarítás nem támasztja alá a bérek két számjegyű emelkedését. Ugyanezt a béreket érintő hisztériát tavaly már egyszer eljátszottuk.
- A viszonylag magas infláció és a csekély növekedési ütem mellett mit lehetne tenni ahhoz, hogy visszaforduljunk?
- Most fizetjük a 2001 eleje és 2006 közepe közötti tévelygés súlyos árát. Bajaink ellenére sem hiszem viszont, hogy eljött a világvége Magyarországon. Tíz év átlagában a magyar növekedési ütem nem különbözik érdemben a visegrádi négyekétől. Igaz, hogy különösen a tavalyi, de az idei növekedési ütem is messze elmarad a régióétól és a lehetőségektől, de ezt érdemes mélyebben is megvizsgálni. Az agrárium nélkül számolt magánszektor növekedése tavaly 4,7 százalék volt, ami nem olyan rossz. Az államháztartási kiadások jelentős mérséklődése nyomán (ami nyilvánvalóan elkerülhetetlen és sajnos kívánatos volt) csökkent a GDP, az agrárszektor termelése pedig külső tényezők miatt esett vissza. Az infláció felől közelítve sem olyan sötét a kép. Magas a jelenlegi hazai infláció, de csökkenő pályán mozog, közben régiónkban csupán két országban (Szlovákia, Lengyelország) alacsonyabb, de ott meg emelkedőben van.
Igen kedvezőtlen viszont a helyzet a foglalkoztatás szintjében, a magánberuházások alakulásában, a háztartások pénzügyi megtakarításában. Van még egy terület, ahol legalábbis vegyes lehet a megítélés: noha csökkent az államháztartás újraelosztása, de kevésbé, mint ahogy azt a konvergenciaprogram előre jelezte és abszolút értékben még mindig elviselhetetlenül magas a szintje. Ez a kiadási szint önmagában is akadálya az adórendszer átalakításának, továbbá erőteljesen korlátozza a növekedési lehetőségeket.
- A mostani jegybankelnök, Simor András 2500 milliárdos elvonást szorgalmaz, ami nagyjából el is érné, hogy az elvárt szintre csökkenjen az újraelosztási szint. Hogyan lehetne ilyen hallatlan érvágást elviselni?
- A 48-49 százalékos jelenlegi költségvetési kiadási szintet egyértelműen kívánatos lenne 40 százalékra vagy az alá szorítani. A kiadások GDP arányában történő mérséklése elválaszthatatlan a bevételi oldal (az adó- és járulékrendszer) párhuzamos átalakításától. Már 3-4 százalékos növekedési ütem mellett is végrehajtható az évi legalább 2 százalékos kiadáscsökkentés és ehhez igazodóan a bevételi struktúra átalakítása is. Ami azonban nagyon fontos: le kell számolni az illúziókkal és el kell fogadni, hogy az adó- és járulékszint csökkentése (ami a magyar gazdaság versenyképessége javításának alapfeltétele) nem mehet végbe a kiadások GDP-arányos szintjének mérséklése nélkül. Az újraelosztás csökkentése legalább olyan fontos az infláció mérséklésében és az inflációs várakozások árstabilitás közeli lehorgonyzásában, mint az államháztartás abszolút egyenlege. Egy ilyen többéves folyamat végigvitele komoly elkötelezettséget és támogatottságot igényel.
(Az interjú teljes szövege a www.napi.hu weboldalon olvasható)
