A hét elején igen nehéz helyzetben volt a forint, de a történelmi mélypontot követően nagy amplitúdóval, gyorsan mozgott az árfolyam, méghozzá trendjét tekintve erősödő irányba. A jegybank kijelentette, minden lehetséges eszközzel erősíteni kívánja a nemzeti valutát. Az elhúzódó kritikus helyzetben persze sokan úgy vélik, a szavak már nem számítanak, így többen gyanítják, a jegybank a szavakat megtámogatandó a tettek mezejére is lépett, azaz eurót adott el forint ellenében. Bár első körben nem esett vissza az euró árfolyama a lélektani 300 forintos szint közelébe, a hirtelen mélybe hullott forintárfolyam irányt váltott és százalékokban mérhetően erősödött. Mindez a régiós devizák társaságában történt, tehát ismét a falkával meneteltünk együtt, aminek eredményeképp ember legyen a talpán, aki megmondja, minek is volt köszönhető a kedvező fordulat - a jegybank szavainak, tetteinek, vagy a nemzetközi környezetnek, illetőleg ezek milyen súllyal szerepelnek az okok között.
A régiós devizákkal való ismételt együtt mozgás azért jó hír, mert korábban a leginkább pánikot okozó körülmény nem is az igen gyenge árfolyam volt, sokkal inkább az, hogy rövid ideig úgy gyengült a forint, hogy áralakulása elszakadni látszott a "csapattársakétól". A régiós devizák kifejezetten az erősödés irányába tartanak, így csütörtök délután az euró először 300 forint, majd 295 forint alá esett. Ha ez nagyjából így maradna, talán nem is kellene a jegybanknak (további) intézkedéseket hoznia. Kérdés azonban, fundamentális oldalról nézve van-e valami, ami a forinterősödést indokolja...
A forinterősítő jegybanki eszköztárba természetesen beletartozik a kamatemelés is, így a jegybank szóbeli intervenciója után rögtön elkezdődtek a találgatások, mikor is és milyen mértékben emelkedik majd a jegybanki alapkamat. A felvetés érthető, ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy a kamat - különösen az inflációhoz képest - már most is igen magas. Tehát a jegybank feltehetően csak akkor nyúl ehhez az eszközhöz, ha nagyon muszáj, azaz ha a forint ismét veszélyes mélységekbe zuhan. Ha ez nem történik meg, nem biztos, hogy célszerű ezt a lépést végrehajtani, hacsak nem preventív jelleggel. A három hónapos diszkontkincstárjegyek aukciójának eredménye (10,78 százalékos átlaghozam) mindenesetre jelentős kamatemelési várakozást tükröz. (A piaci bizonytalanságra pedig az átlagot 12 ponttal meghaladó maximumhozam utal.)
Jó hír, hogy Svájcban a jegybank éppen ellenkező előjellel interveniált: ott a nemzeti valuta túlzott ereje adott erre okot. A svájci frank mesterséges gyengítése Magyarországnak leginkább azért jön jól, mert mint közismert, a lakosság hitelállományának egészségtelenül nagy része svájci frankban denominált hitel, így minél gyengébb a frank, annál alacsonyabb a hiteladósok tömeges fizetésképtelenné válásának veszélye. S miután a hitelkockázat számottevő részét a bankok futják (a fedezetek svájci frankban számított értéke egy magas frankárfolyam mellett már nem elégséges), ez a bankrendszerre nehezedő nyomást is csökkenti.
Az állampapírpiac továbbra is meglehetősen ingatag, a kötvénypiac változatlanul tetszhalott állapotban van. Kérdés, hogy ha a devizapiacon megfigyelhető kedvező folyamatok tartósak maradnak, lesz-e ennek kihatása az állampapírpiac likviditására. Alapesetben igen, hiszen ha a külföldi tőke beáramlása/visszatérése erősíti a forintot, ugyanez teremthet keresletet az állampapírok iránt. A közelmúltban azonban gyengült a korreláció az állampapírpiac és a forint között, így ez az együtt mozgás korántsem vehető biztosra.
Aggasztó jel, hogy nem igazán sikerült újraindítani a kötvényaukciókat (ehelyett jobb híján az ÁKK a lejáratukhoz közeledő kötvények visszavásárlásával foglalkozik), s ezt a problémát (mármint a kötvények iránti elégtelen keresletet) nem igazán látszik megoldani még az optimista piaci hangulat sem. Lassan konzerválódik tehát az a helyzet, hogy az elsődleges piacon kizárólag éven belüli lejáratú diszkontkincstárjegyek vannak, ami óhatatlanul az államadósság átlagos futamidejének trendszerű rövidüléséhez vezet.
Ádám Zsigmond