Ma már aligha találunk olyan embert Magyarországon, aki legalább egyszer ne ragadott volna dákót, s ne próbálta volna ki valamely fajtáját a biliárdjátéknak. A biliárd egyike a legősibb szórakozásoknak: némelyek a már Kleopátra által is játszott – mára elfeledett nevű – golyós játékban vélik felfedezni ősét, mások „csak” a XV. századtól datálják történetét. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy Franciaországban a XVI. században már törvényben szabályozták, hogy kinek lehet biliárdasztala és azt miként hasznosíthatja, sőt feljegyezték azt is, hogy XIV. Lajos, a Napkirály már saját asztalt építtetett.
Magyarországon a XVIII. század közepén jelent meg a biliárd, elsősorban a nemesség szórakozásaként, de hamar közkedveltté vált a polgárság körében is. E század közepétől egészen a reformkorig kifejezetten a kávéházak kiváltsága volt a nyilvános biliárdasztalok üzemeltetése. Majd az 1880-as évektől – az akkori „fejlett” világ történéseivel lépést tartva – indult el a biliárd, mint sport terjedése: ekkortól az éppen kifejlődő kaszinók, társaskörök és sportegyesületek is jogot nyertek biliárdasztalok üzemeltetésére, és ezeken már versenyeket rendeztek. Először természetesen csak mint hobbisport vált kedveltté, de az első magyar biliárdgéniusz, Adorján Gyula nemzetközi sikerei hamar meghozták a sportág ismertségét. Többféle néven ugyan, de 1892-től már volt önálló biliárdsport-szövetség Magyarországon. Sajnos a második világháborút követően kialakult új rendszer több okból sem tűrhette meg a biliárdjátékot: egyrészt még mindig erőteljesen megvolt – s egy kicsit talán még ma is megvan – a játék arisztokratikus jellege, másrészt a kávéházakra a kommunisták mint a kispolgári pöffeszkedés szimbólumaira tekintettek, és hát a kávéházak egyik legfőbb jellegzetessége épp a biliárd volt.
Az elmúlt évtizedekben a biliárd kezdi visszanyerni a rangját, s mára már az egyik legkedveltebb szórakozási formának számít. A rendszerváltás előtti 8-10 évben jelentősen megnőtt a nyilvános biliárdasztalok száma Magyarországon, de a régi sztereotípiáknak megfelelően elsősorban mint kocsmai időtöltés jött divatba. Eleinte a pénzbedobós (esetleg zsetonos) asztalok terjedtek el, majd megjelent az a réteg is, amelynek a biliárd nem pusztán mellékes időtöltés, hanem olyan szabadidős tevékenység, ami önmagában is képes kitölteni egy estét vagy akár egy hétvégét. Ennek a körnek az igényeit kielégítendő jelentek meg a kibérelhető asztalok eleinte a művelődési házakban, majd a specializált biliárdszalonokban. A hobbijátékosok legalább heti rendszerességgel felkeresik a szalonokat, sőt áldoznak is rá, hiszen ha egyéb eszközökkel nem is, de legalább saját dákóval rendelkeznek. Jelenleg átlagosan havonta-kéthavonta nyílik egy-egy új szalon.
Magyarországon mostoha körülmények között indult el ismét a sportélet, hiszen mintegy negyvenéves lemaradást kellett behoznia. Mint ismeretlen sportág, szponzorpénzekre nemigen számíthatott, kiadásokra viszont annál inkább, hiszen – mai áron – egy, a nemzetközi előírásoknak megfelelő versenyasztal ára 800 ezer forintnál kezdődik, ám ismert márkák versenyasztalai 1,5 millióba is kerülhetnek. Egy-egy komoly dákó ára 50 ezer forintnál kezdődik, a felső határ pedig a csillagos ég.
Komoly támogatás nélkül is, alig két évtized alatt sikerült a magyar játékosoknak a világ élvonalába verekedni magukat. Négy évvel ezelőtt már Tot Sándort ünnepelhették a pool biliárd 8-as játék Európa-bajnokaként, s ugyanazon az EB-n a magyar válogatott (Mikó Balázs, Solymosi Gábor, Tot Sándor) csapatbajnoki bronzérme bizonyította, hogy a magyar versenyző sikere nem a véletlen műve volt. Azóta már szinte megszokott a nemzetközi siker: ifj. Földes Vilmos világbajnokként hagyta maga mögött a junior korosztályt és mint EB-bronzérmes mutatkozott be a felnőttek közt 2003-ban. Az idén a hosszú idénynek a nemzetközi mezőny úgy vágott neki, hogy a kontinensranglistát Tot Sándor vezette.
Az egyik legnagyobb megmérettetés az április 21-i hollandiai Európa-bajnokság lesz, amelyen igazi esélyesként indulnak a magyar játékosok.
