A magyarországi pénzintézetek saját bevallásuk szerint a vállalkozások pénzforgalmi szokásainak változásából igen hamar ráébrednek, hogy valamely partnerük konkurens bankkal is kapcsolatban áll. Miután a jelenlegi pénzügyi gyakorlat szerint több pénzintézetben is külön kapcsolattartók viszik egy-egy vállalkozás ügyét, a napi kapcsolatból ez még hamarabb kiderülhet. A pénzintézetek vélekedése szerint az ilyen „kikacsintások” jelentős része eredhet olyan félreértésből, hogy az ügyfél nincs tisztában azzal, hogy a bank, illetve a mögötte álló csoport a szolgáltatások milyen széles körét képes nyújtani, épp ezért tartják például fontosnak azt, hogy az ügyfeleiket cross-selling kampányokon keresztül folyamatosan tájékoztassák a nem tisztán banki szolgáltatások (faktoring, lízing, értékpapír-szolgáltatások) igénybevételi lehetőségéről.
A bankok álláspontja szerint ma még ritka az a vállalati ügyfél, aki az egymással versengő ajánlatokból „mazsolázna”. Ezt a Citibank és a BB is azzal indokolja, hogy egyes termékek és szolgáltatások külön-külön bankban történő igénybevétele összességében számítva költségesebb lehet, mint egy főbankban igénybe venni az összes szükséges szolgáltatást. A bankok a fenti eshetőség elkerülésére is a komplex, gyors kiszolgálást tartják a legfontosabbnak – ilyenkor az ügyfél általában annak ellenére is marad, hogy egy bizonyos részterületen van számlavezető bankjánál olcsóbb ajánlata is.
Persze van más megoldás is: az Erste gyakorlatában például a „mazsolázók” elleni védekezés jó ellenszerének bizonyult, hogy számos termék esetében csomagszerű árazást alkalmaznak, azaz például forgalomhoz kötik az árakat.
Előfordul viszont az is, hogy a bank saját maga ellenfele. A közelmúltban egy nagybank vezetője nyilatkozott: problémát jelent számukra, hogy külön profitszektorként működő vidéki területi egységeik számos vállalati ügyfélnek kedvezőbb kondíciójú hiteleket ajánlanak, mintha az a cég a fővárosban járulna a bank ügyintézőihez. Azok a pénzintézetek, amelyek nem országosan egységes árazást alkalmaznak általában ismerik ezt a problémát. Többen vélik azonban úgy, hogy ennek lehetősége marginális, mivel a hitelbírálati elvek minden esetben azonosak. Más pénzintézetek szerint különbség legfeljebb a hitelbírálati időben lehet. A pénzintézetek azzal is igyekeznek védekezni az ilyen jellegű ügyeskedőkkel szemben, hogy a helyben befutó hitelkérelmet a területileg illetékes központhoz irányítják, ám ezt mások szerint ki lehet kerülni egy olyan „huszárvágással”, hogy a fővárosi anyacég számára fontos hitelt vidéki leányvállalata igényli. Az eset más relációban is ismert: számos multinacionális vállalat Magyarországon működő leánycégén keresztül vesz fel hitelt, mivel az értük folyó kiélezett hazai bankverseny lényegesen kisebb költségű finanszírozást tesz lehetővé, mint az anyacég otthonában.
