Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A kereskedelmi mogulokra mindinkább jellemző, hogy a beszállítókkal olyan szerződéseket kötnek, ami kizárja a faktorálás lehetőségét, vagyis a beszállító nem képes lefedezni a több hónapos fizetési haladékkal kiállított számla értékét. Holott egy multinacionális vállalatnak beszállító vállalkozás rendkívül kedvező faktoringkondíciókhoz juthatna, hiszen a faktorházak gyakorlatilag zéró kockázattal nyúlhatnak az ilyen beszállítók számláihoz. A kiskereskedelemben amúgy is régóta problémát jelent a fizetési határidő, annak ellenére, hogy a legnagyobbak immár deklarálják, hogy 30 napnál tovább nem tartják vissza a számla értékét.
A piacon általában Bubor plusz 4-5 százalék kamattal lehet faktoringszolgáltatáshoz hozzájutni, a multiknak szállítók esetében nem ritka a Bubor plusz 1-2, esetleg 3 százalék. Van olyan nagy kereskedelmi vállalkozás, amely leadja beszállítói listáját a faktorháznak (elemzők szerint nyilvánvalóan nem ingyen), így a teljesen ismeretlen kisbeszállítók is kedvezőbb feltételekkel futhatnak neki ennek a pénzügyi szolgáltatásnak. A multik többségének azonban nem érdeke a beszállítók faktorálásának támogatása, hiszen a magyar adórendszer is elismeri az úgynevezett skontózást, ami teljesen törvényes, de egyesek szerint a jelenlegi kondíciókkal súrolja az etikus magatartás határait. A skontó a vevő fizetési ösztönzése, lényege, hogy a számla értékéből az eladó bizonyos százalékot elenged és az nem tekinthető lejárt vagy fennmaradó követelésnek.
Gyakorlatilag egy visszirányú kamat, amely lejárt követelésnél például a vevőt terheli.
Információink szerint a skontó alkalmazása 3-4 százalékos kamattól egészen 8-9 százalékig terjedhet, attól függően, hogy a multi milyen fizetési határidőt alkudott ki a beszállítóval. Például egy kilencvennapos egyenlítésnél a vevő hajlandó fizetni azonnal, vagy 30, esetleg 60 napra. Minél gyorsabban kell a beszállítónak a pénz, annál nagyobb százalékot kér belőle a vevő. A számla végösszegéből 3-4 százaléktól indul a „tarifa”, ami éves szinten brutális, 40 százalékos kamatkondíciónak felel meg. Ezzel szemben a legrosszabb faktoringkamat is alig haladja meg az évi 12 százalékot.
A faktoring a beszállítói piacon egyre népszerűbb, nem véletlen tehát, hogy faktorházak sokasága jelent meg a kiskereskedelmi piacon. (Elemzők szerint egyébként a faktoring az egyik kulcsa lehet a körbetartozások megoldásának.) A követelés-nyilvántartó rendszerek adatai szerint az építőiparban a legrosszabb a fizetési teljesítés, ám „előkelő helyen” áll a kiskereskedelem, illetve az élelmiszer-kereskedelem is. A körbetartozási lánc végén általában multinacionális vállalkozások állnak, vagyis vezető közgazdászok szerint klasszikus körbetartozásról nem, egész egyszerűen katasztrofális fizetési morálról lehet beszélni. A nagy társaságok ezen hozzáállása akár a kis- és mikrovállalkozások bukását is eredményezheti. Többek véleménye szerint ugyanakkor a sokszor hihetetlen fizetési határidő – hallani már pékáruk esetében is 90 napot tartalmazó szerződésekről is – csak az egyik olyan piactorzító módszer, amellyel a kereskedelmi cégek rendkívül hátrányos helyzetbe sodorják beszállítóikat. Általánosan elterjedt a szállítói készletezés előírása, emellett némely kereskedők a közismert polcpénzzel további bőrt húznak le a partnerekről saját árrésük javítása érdekében.
A kis- és élelmiszer-kereskedelem szigorodásával azért tisztul a kép, egyes vélemények szerint hamarosan mérséklődhetnek a beszállítók által sokat bírált polcpénzek, ami a multik profitját csökkentheti. Kérdés, hogy a nagy kereskedelmi vállalkozások milyen irányba lépnek. A szűkülő keretek adta lehetőségeket igyekeznek-e maximálisan kihasználni és a szabályok szerint járnak el, de kemény áralkut kötnek a beszállítókkal – ez akár egy lefelé mutató árspirálba torkollhat és árszínvonal-csökkenéshez vezethet –, vagy új eszközökhöz, például a pénzügyi szolgáltatások kimeríthetetlen tárházához nyúlnak, tartva az eddig megszokott árszintet és profitot.
Az utóbbi egy évben a nagykereskedelmi láncok által megkezdett, elsősorban árszintcsökkentést célzó változtatások rendszere egyelőre nem tetszik a nagyobb beszállítóknak. Információink szerint több olyan vállalat van, amely a korábbi polcpénzrendszer alkalmazása – és természetesen saját profitabilitása – miatt a környező országokhoz képest magasabb árszínvonal kommunikálásába fektetett jelentős marketingforrásokat (ez főként a magyar márkákra jellemző). Így a várhatóan megújuló polcpénzrendszerekkel nem értenek egyet, hiszen az eleve alacsonyabb árszintet jelentene az üzletekben, ez pedig agyoncsapná a magasabb árszintbe fektetett reklám- és marketingmunkát.
