Baljós előjellel kezdődött a múlt hét az állampapírpiacon, mindjárt a hétfői likviditási kincstárjegy-aukción. Ezzel az ad-hoc jelleggel kibocsátott instrumentummal mostanában gyakran találkozunk, összhangban a költségvetés nagy forrásigényével. Szinte mindig fel is szívja a piac a felkínált mennyiséget, a – rövid távú várakozások által korrigált – jegybanki alapkamathoz közeli szinten. Most azonban nem így történt: alig több mint 26 milliárdos névértékre érkezett ajánlat, szemben a meghirdetett 40 milliárddal. A kibocsátó így minden igényt kielégített, tehát jó eséllyel szembeötlően magas hozamszinten is lehetett volna elhozni a papírokból. Az ajánlattevők azonban „illendő” hozamszinten pályáztak, így a legmerészebb is 7,05 százalékos hozamon adta be ajánlatát – és kapta meg a papírokat, 17 ponttal az átlag felett. Érdekes kérdés, vajon mi történt volna, ha mondjuk befut egy 8, netán 10 százalékos hozamszintre szóló ajánlat... Annak ellenére, hogy ez nem történt meg, jól látszott, hogy nem tolonganak a vevők, legalábbis a rövid papírokért. Gondolhatnánk, egy olyan rövid papír, mint a likviditási kincstárjegy szerepe marginális, kár tehát erre szót vesztegetni. Csakhogy ugyanez történt az egyik csütörtöki kötvényaukción, nevezetesen a tízéves papírén. Az eredményt tekintve kísérteties a hasonlóság: 40 milliárdnyi felajánlott mennyiség, valamivel több mint 26 milliárdnyi ajánlat. Itt is mindenki megkapta az igényelt mennyiséget, az igényelt áron. A legbátrabb ajánlattevő 7,52 százalékot célzott meg, mint jeleztük, sikerrel, ez 15 ponttal bizonyult számára jobbnak az átlagnál. Magasabb hozamszintre ebből a papírból sem érkezett ajánlat, pedig ugyancsak érdekes helyzetet teremthetett volna... Megjegyzendő, ilyen futamidejű papírnál a maximális és átlagos hozam közti különbség 1-3 pont szokott lenni, öt már soknak számít.
A maximális hozam, valamint az átlaghozamtól való 15 pontos eltérése olyan szempontból is beszédes, hogy a délelőtti elsődleges forgalmazói árjegyzésben 7,4 százalékos hozam mellett állt a legjobb vevő és 15 pontos volt a spread a legjobb vételi és a legjobb eladási ajánlat közt.
Természetesen az aukció után, a délutáni árjegyzésben már változott a helyzet, de itt is voltak olyan percek, amikor 7,45 százalékos hozammal jegyeztek vételt a papírra.
Lehet, hogy nincs is olyan nagy gond az állampapírpiacon, csak egyszerűen szabadságon vannak a befektetők? (A kibocsátó ugyebár ezt nem teheti meg...) Ellentmond például az általános pesszimizmus elméletének, hogy a másik heti kötvényaukció, az ötéves papíré, a szokott mederben folyt: nem sok híján kétszeres túlkereslet, a 7,84 százalékos átlagot a szokványos 3 ponttal meghaladó maximális hozamszint. Ráadásul a hozam szintje sem nevezhető magasnak, nagyjából a délelőtti árjegyzés középértékének felel meg.
Tény ugyanakkor, hogy a hozamok minden futamidőt tekintve számottevően emelkedtek: a csütörtöki referenciaértékeket az egy héttel korábbiakkal összevetve 11–29 bázisponttal. A forint is gyengült valamelyest, ennek mértéke azonban korántsem ennyire szembeszökő, ráadásul az árfolyam meg sem közelíti a jegybanki kamatemelés előtti szinteket. Ingadozások persze itt is voltak, de korántsem annyira nagyok, hogy az ne férne bele a szabadságolási teória keretei közé.
A kedélyeket – mind a forint árfolyamát, mind pedig az állampapírhozamokat tekintve – talán egyedül a jegybankelnöknek a 2013-as euróbevezetés tárgyában kifejtett szkepticizmusa borzolta. Függetlenül attól, hogy a közgazdasági érvekkel ki mennyire ért egyet, elég volt a befektetőknek pusztán arra gondolni, hogy az eddigi tapasztalatok alapján a „céldátumnak” sokkal inkább a jelentől való távolsága stabil, mint maga a dátum. Ezt a tényt hirtelen felismerve több befektető a homlokára csaphatott: „Tényleg, ha ennyiszer kitolódott, miért is ne tolódhatna tovább?”. A banális felismerés pedig akár állampapír-eladásokat is eredményezhetett, ami valamelyest megmozgathatta az árakat is, különösen a szokottnál – a szabadságolások miatt – szűkebb piacon.
Ádám Zsigmond