A szabad kereskedelem az elmúlt évtizedben háttérbe szorult a sok, érdekesebb globális probléma között, a legutóbbi időkben azonban újra előtérbe került. Tavaly nyáron David Cameron brit miniszterelnök − helyesen − a szabad kereskedelmet a G8 országok előtt álló legfontosabb feladatok között említette. Az Európai Unió és az Egyesült Államok jelenleg is tárgyal a transzatlanti kereskedelmi és beruházási partnerségről, amiről a média alapos tájékoztatást ad. A partnerségről a különböző iparági és társadalmi érdekcsoportok között heves viták folynak.
De miért van szükség szabad kereskedelemre? David Cameron a legutóbbi G8-csúcstalálkozó előtt azzal érvelt, hogy a szabad kereskedelem "akár több mint 1000 milliárd dollárral növelné a globális jövedelmet". Ezzel jelentősen alábecsülte a tényleges értéket.
A szabad kereskedelem melletti klasszikus érv szerint a specializáció és a csere mindenki számára hasznos, mivel az árukat így azokban az országokban állíthatják elő, amelyek erre a leghatékonyabban képesek. A standard Világbank-modell szerint a tényleges szabad kereskedelem akár ennek az évtizednek a végéig is több száz milliárd dollárral növelné a globális GDP-t, amiből mintegy 50 milliárd dollárt a fejlődő országok könyvelhetnének el. Az évszázad végére a haszon valószínűleg nagyobb lenne, mint a Cameron becslésében szereplő évi 1000 milliárd dollár, és az összeg fele a fejlődő országokba érkezne.
Egyre több tudományos kutatás szól ugyanakkor amellett, hogy a szabad kereskedelem sokkal többet jelent a puszta specializációnál. A történelmi példák azt mutatják, hogy a nyitott gazdaságok gyorsabban nőnek. Jó példa erre Dél-Korea 1965 utáni, Chile 1974 utáni és India 1991 utáni története: a gazdasági növekedés üteme valamennyi országban jelentősen felgyorsult a kereskedelem liberalizálása után (bár Chilében ezt sajnos egy véres katonai diktatúra hajtotta végre). Ha a kereskedelem akár csak kismértékben szabadabb, már az is segít abban, hogy a belső piac hatékonyabbá, az ellátási láncok pedig integráltabbá váljanak. Mivel a kereskedelem a tudás transzportjával is együtt jár, így az innovációnak is lendületet ad. A szabad kereskedelem azt jelenti, hogy nem kell a kereket újra és újra feltalálnunk.
Minderről kiváló áttekintést ad Kym Anderson professzor a Copenhagen Consensus Center részére készített (olvasható: http://copenhagenconsensus.com/sites/default/files/Working%2Bpaper_Trade.pdf) dolgozata. Anderson − a Világbank gazdasági modellezéssel foglalkozó vezető szakembere − kimutatja, hogy még a sikeresnek alig nevezhető dohai fordulón született megállapodások is komoly hosszú távú előnyöket hordoznak. Az éves globális GDP az "extra" szabad kereskedelem nélkül 2020-ban 5 milliárd dollárral lenne kevesebb, amiből 3 milliárd dollárt a fejlődő országok veszítenének el. Az évszázad vége felé a kissé magasabb növekedési rátáknak köszönhetően a haszon meghaladná az évi 100 ezer milliárd dollárt, aminek java része a fejlődő világba érkezne. A szabad kereskedelemből származó haszon addigra évente mintegy 20 százalékkal növelné a fejlődő országok GDP-jét.
Még az igencsak szerény EU−USA szabadkereskedelmi megállapodásnak is meggyőző hatása lenne. A Bertelsmann Foundation által nemrégiben publikált tanulmány szerint a transzatlanti szabadkereskedelmi megállapodás az unió GDP-jét 5 százalékkal, Magyarországét 4,43 százalékkal növelné.
Elképzelni is nehéz más intézkedést, ami jobban elősegítené a jólétet és a fejlődést. Vessük csak össze az iménti számokat a globális felmelegedés elleni harc ígéreteivel. Még ha a politikai vezetők képesek lennének is megegyezni − ami a múltban nem volt rájuk jellemző −, a modellek szerint az évszázad végéig a GDP 1 százaléka töredékének megfelelő veszteséget háríthatnának el. Ez a hatás sokkal kevésbé hasznos, nehezebben elérhető − és valószínűleg elképesztően nagy árat kell fizetni érte.
Amellett, hogy a globális szabad kereskedelem teljesen nyilvánvalóan hasznos a világ számára, az is ugyanilyen világos, hogy a különböző − mindenekelőtt mezőgazdasági − érdekszövetségek foggal-körömmel ragaszkodnak előjogaikhoz. Globális szinten a támogatásra fordított kormányzati kiadások körülbelül 40 százaléka a mezőgazdaságba érkezik. Miközben a gazdálkodók a fejlett országok lakosságának csupán nagyon csekély hányadát adják, a mezőgazdasági érdekek, úgy tűnik, a markukban tartják az OECD-országok kormányait, amelyek évi 252 milliárd dollárral támogatják az ágazatot.
Az, hogy a kevéssé hatékony mezőgazdaságot megvédik a globális versenytől, politikai szempontból védhető lehet, a költsége azonban hatalmas. Ráadásul nem veszi figyelembe azokat a csodálatos lehetőségeket, amelyek a fejlődő világ növekedése előtt nyílnának meg.
Mégis számos érv szól amellett, hogy szüntessük meg a gazdálkodóknak és másoknak nyújtott szubvenciókat. Az EU közös mezőgazdasági politikája még a megszorítások idején is a legnagyobb részt hasítja ki az uniós büdzséből, 2014 és 2020 között 363 milliárd eurós költséggel. A jelenleg formálódó amerikai mezőgazdasági törvény értelmében a következő tíz évben 950 milliárd dollárt vesztegetnének el. Politikusainknak kreatív és bátor lépéseket kellene tenniük. Az erős érdekcsoportok veszteségeit a következő egy vagy két évtizedben például kompenzálhatnák, és közben kivezethetnék a szubvenciókat és a többi, kereskedelemtorzító intézkedést. Ez globálisan évente 50 milliárd dollárba kerülne, ez a tétel azonban eltörpül a szabad kereskedelemből származó haszon mellett: minden egyes elköltött dollár hosszú távon több mint 100 dollár hasznot hozna.
A jelenkor politikusai részéről ambiciózus és monumentális kezdeményezés lenne, ha nem csupán a transzatlanti, de a globális szabad kereskedelmet tűznék ki célul. A világ lakossága túlnyomó többsége számára a szabad kereskedelem ma és holnap is hatalmas hasznot hajtana. Lehetőségünk van segíteni a világ szegényein és magunkon is, csak össze kell szednünk a bátorságunkat.
Bjørn Lomborg, a Copenhagen Consensus Center igazgatója, a Copenhagen Business School professzora
Szerző:
