Az év bármely napja megfelelő időpont, hogy a szegénységről szóljunk, karácsony környékén azonban a téma mindig előtérbe kerül. Nem meglepő tehát, hogy nemrégiben Ferenc pápa is hosszan értekezett a társadalom peremére szorultakról. Az Evangelii Gaudium számos témát érint. A pápa határozott, átgondolt lépéseket sürget a világ szegényei érdekében, és figyelmeztet arra, milyen káros a pénz imádata és a fogyasztás istenítése. Olyan felhívások ezek, amelyekkel egyetlen gondolkodó, érző ember sem száll vitába.
A pápai levél ugyanakkor általában is elítéli a kapitalizmust. Gyakran előfordul, hogy a vagyonok felhalmozódása és a szegénység (részleges) felszámolása közötti kapcsolatot félreértik, a pápai kritika pedig nem feltétlenül segít a tévhitek eloszlatásában. Ferenc pápa szerint létezik a "személytelen gazdaság diktatúrája", amelyet ő a "zsarnoksággal" azonosít. Leszögezi továbbá, hogy az úgynevezett "trickle-down" rendszerben (amelyben a nagyvállalatoknak és a tehetőseknek adott kedvezmények elvileg "leszivárognak" a társadalom alsó rétegeiig) megmutatkozik egyfajta "kezdetleges és naiv hit azoknak a jóságában, akik a gazdasági hatalommal rendelkeznek".
A pápai kritika túlságosan elnagyolt, a körültekintő olvasó ezért helyesen teszi, ha elgondolkodik, mérlegel − és megteszi ellenvetéseit. Először is, a piacok nem függetlenek a kormányoktól. Az állam gazdasághoz viszonyított súlya a fejlett országokban az elmúlt ötven évben nem csökkent jelentősen. Az állami szabályozás széles körű, valószínűleg túlságosan is az. Ha például az Egyesült Államok pénzügyi felügyeletének kevesebb előírás betartását kellene ellenőriznie, akkor talán hamarabb a látóterébe kerülhetnének a Bernie Madoffhoz hasonló szélhámosok. A hivatalnak azonban számtalan szabályt kellett szem előtt tartania, így történhetett, hogy Madoff ügyleteire évekig nem derült fény − annak ellenére, hogy az irreális és hamis befektetési hozamokról szóló információk már 1999-től rendelkezésre álltak.
Másodszor, Ferenc pápa kritikája jobban illik a kapitalizmusnak arra a típusára, amelyet a "haverszellem" ural, mint a szabad versenyen alapuló formáira. Hazájára, Argentínára az előbbi sokkal inkább jellemző, ami a pápai kapitalizmuskritikát is érthetőbbé teszi.
Argentínában a politika, a korrupció, a kiváltságok rendszere és a bürokrácia gyakran fonódik össze monopolisztikus vagy oligarchikus gazdasági érdekekkel, ami megnehezíti, hogy új cégek jöjjenek létre, új munkahelyeket hozzanak létre, több vagyont teremtsenek, csökkentsék a szegénységet − és kihívást intézzenek a kiváltságosok status quója ellen. Ez a fajta kapitalizmus azonban, bárhol létezik is − bizonyos mértékben minden országban jelen van −, nem a szó valódi értelmében vett kapitalizmus, amelyben az emberek szabadon köthetnek megállapodásokat és választhatnak az áruk és a szolgáltatások között. A szabad versenyen alapuló kapitalizmus nemcsak azoknak kedvez, akik eleve vagyonosak, hanem − jogállami keretek között, a tulajdon védelme mellett, megbízható monetáris rendszerben − biztosítja a vállalkozók számára, hogy a meglévő piacokon versenyezhessenek egymással és hogy a régi árukat új, innovatív termékekkel váltsák le. A verseny pedig megváltoztatja a vagyonok és a gazdasági hatalom eloszlását. (Kérdezzük csak az amerikai autógyártókat a japán és koreai versenytársak felemelkedéséről.)
Ami pedig a szegénységet illeti, érdemes felidézni néhány történelmi tényt. A világgazdasági folyamatokat elemezve a néhai Angus Maddison brit közgazdász arra a következtetésre jutott, hogy a szegénység visszaszorulásának egyik fő oka éppen a nemzetközi kereskedelem bővülése. Maxim Pinkovsky és Xavier Sala-i-Martin, a Columbia University munkatársai egy 2009-es dolgozatukban további érvekkel támasztották alá Maddison tézisét. Számításaik szerint 1970 és 2006 között a szegénységi ráta globálisan 80 százalékkal csökkent. A kapitalizmus tehát igenis segíti felszámolni a szegénységet − feltéve, hogy nem a "haverszellem", hanem a verseny benne a meghatározó.
Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek olyanok, akik a pénz és a hatalom segítségével próbálnak jogtalan előnyökhöz jutni, ahogy azt sem, hogy a kapitalizmus minden társadalmi problémára gyógyírt jelent. Csupán annyit, hogy a szegénységi ráták sokkal magasabbak lennének, ha nem működnének nyitott piacok és a vállalkozók nem versenyezhetnének szabadon, és hogy a szegénységi ráták ténylegesen magasabbak ott, ahol a protekcionizmus, a merkantilizmus és a szocializmus befolyása erősebb.
Ez magyarázza Argentína relatív hanyatlását is. 1990-ben Argentínában az egy főre eső GDP 2756 dollár volt, csaknem akkora, mint Kanada 2991 dolláros mutatója (Maddison statisztikái alapján, 1990-es dollárban). 2008-ban Argentínában 10 995 dollár, Kanadában viszont már 25 267 dollár volt az egy főre eső GDP. Argentínában ma rengetegen élnek szegénységben, de ezért nem a szabad verseny alapján működő piacok a felelősek. Ezeket ugyanis a politikusok nagyrészt lerombolták; a folyamat a 40-es években kezdődött, amikor Juan Perón és felesége, Eva megjelentek a politikai életben, és populista intézkedéseikkel elkezdték tönkretenni az országot.
Ferenc pápa kapitalizmuskritikája túl általános, de a haverszellemen alapuló kapitalizmussal valóban gondok vannak. Az ilyen rendszereket valóban megilleti a világ szegényeinek sorsát szívén viselő pápa kritikája.
Mark Milke, a Fraser Institute senior munkatársa
Szerző: Csaba Ferenc
