Európa a globális kibocsátás jelenleginél kisebb hányadát fogyasztja majd 2020-ban. A legfontosabb feltörekvő piacok kihasználják felzárkózási potenciáljuk egy részét, az Egyesült Államok pedig − a magasabb születési aránynak köszönhetően, vagyis tisztán demográfiai okok miatt − tovább fejlődik.
De Európa 2020-ban még így is sokkal dinamikusabb lehet, mint manapság, ahol a megreformált Franciaország és Spanyolország klasszisokkal jobban teljesíthet, mint a túlságosan önelégült Németország. Megvan az esélye, hogy Európa a világ legélhetőbb helyeinek egyike lesz, amelyet izgalmas kulturális sokféleség, fejlett gazdaság és megfelelő mértékű társadalmi kohézió jellemez. Ebben az új Európában az addigra majd' harminc tagot számláló eurózónát körülvevő országok két csoportra oszlanak: az egyikhez az Egyesült Királysághoz hasonló államok tartoznak, amelyek részei a lazább Európai Uniónak, de hosszú "a la carte" listával rendelkeznek arról, amiben nem kívánnak részt venni, a másikhoz pedig az olyan országok, mint Törökország, Ukrajna és Oroszország, amelyek 2020 után is még sokáig kívül maradnak az európai struktúrákon.
Nagyszabású alku
Ha rászorul, Európa képes megfelelni a súlyos gazdasági kihívásoknak. Mintegy harminc évvel ezelőtt Margaret Thatcher legyőzte az infláció sárkányát, és Európa akkori "beteg emberét" modern, szolgáltatás-központú gazdasággá alakította. Húsz éve Svédország és Dánia alakította át a puha szocializmust működő jóléti rendszerré. Tíz évvel ezelőtt Németország csökkentette a szociális hozzájárulásokat és lazította munkaerőpiacát, aminek eredményeként a kontinens leggyengébb gazdasága Európa új növekedési motorjává vált. A kemény reformintézkedések első következménye valamennyi esetben rekord magas munkanélküliség és társadalmi elégedetlenség volt, ami miatt sok közgazdász tiltakozott. De a történelem mindig a kemény kezű reformereket igazolta, még a posztkommunista Európa 1990-es évekbeli, sokkal nagyobb megrázkódtatással járó átalakulása során is. A tanulság igen egyszerű: ha kell, Európa fejlett és öregedő gazdaságai sokat tudnak változni.
Az elmúlt négy évben az eurózóna országai nagyszabású alkut kötöttek. Az erősek támogatják a gyengéket, a gyengék pedig elfogadják a segítség fejében megszabott feltételeket. A magas deficitet leszorítva rendezniük kell a költségvetésüket, hosszú távú növekedési potenciáljukat pedig strukturális reformokkal kell növelniük.
A közös pénzt használó blokk tagjai előtt zárva vannak a "könnyű utak": sem devizájuk leértékelésével, sem az infláció szabadon engedésével nem juthatnak ki a nehéz helyzetből. A leértékelés vagy az infláció a strukturális problémákat nem oldja meg. Ahol a munkaerőpiac megcsontosodott, túlburjánzik a bürokrácia, túl sokan kapnak támogatásokat és kedvezményeket, a kormány pedig túlköltekezik, ott a baj kizárólag strukturális reformokkal kezelhető. A közös deviza döntésre kényszeríti az euróövezet gyengébb tagjait: választaniuk kell az eurózónából való kilépéssel járó káosz és a fájdalmas reformok között.
Az európai gazdaság nagy kérdése, hogy ez a szigorú szereteten alapuló kapcsolat működik-e. Véleményünk szerint valószínűleg működik. Az OECD által, a strukturális gazdasági reformok bevezetése szerint összeállított tabellán 2011-ben és 2012-ben is Görögország állt az első helyen, Írország, Észtország, Portugália és Spanyolország előtt. Mind a négy ország, amely 2012-ig nemzetközi segítségre szorult, az első öt reformer között van.
Az eurót övező bizalmi válság brutális − és a legnagyobb terhet a közvetlenül a bevezetés utáni időszakra rovó − kiigazításokat kényszerített ki az eurózóna nyugati és déli perifériáján. A megszorítások és a reformok eredményeképpen a költségvetési hiányok csökkentek, az export pedig gyorsabban nőtt, mint az import, ami javította a külső mérlegeket. A haladás megítéléséhez egyszerű mérőszámmal szolgál az ikerdeficit: a strukturális (az egyszeri és ciklikus tételek nélküli) fiskális deficit és a folyó fizetési mérleg összege. A külső segítségre szorult eurózóna-tagállamokban az ikerdeficit, amely 2008-ban még elérte a GDP 16 százalékát, lényegében eltűnt. A reformokat bevezető országok immár nem nyújtózkodnak tovább annál, ameddig a takarójuk ér. Jó esélye van annak, hogy a periféria országainak gazdaságai dinamikusabbak és kiegyensúlyozottabbak lesznek, mint amilyenek voltak a válság előtt.
Olaszország, Franciaország, Egyesült Királyság
A periféria más országaival ellentétben Olaszország ez idáig nem kért segítséget eurózóna-beli szomszédjaitól. Ennek eredményeképpen a reformok sem voltak olyan széleskörűek, mint a periféria más országaiban. Ha Olaszország nem vezet be munkaerő-piaci reformokat, nem alakítja át az igazságszolgáltatás rendszerét és nem számolja fel a bürokráciát, akkor teljesítménye jóval a lehetőségei alatt marad. Ahhoz persze elég jól teljesített az ország gazdasága és politikai rendszere, hogy ne kelljen a trojkától segítséget kérnie.
Európa valódi "beteg embere" napjainkban Franciaország, amely éppúgy szenved a kormányzat túlköltekezésétől, mint a versenyképesség hiányától, a merev munkajogi szabályoktól és az oktatás pazarló rendszerétől. Az euró válsága nyomán kiderült: Európában minden fontos döntést két szereplő hoz meg, Berlin és az ECB. Európa jövőjének formálásában Párizs alig játszik szerepet. Arra számítunk, hogy a francia politikai elit idővel levonja a nyilvánvalóan megalázó helyzetből a megfelelő következtetést: Franciaország csak úgy képes Európát alakítani, ha előbb rendbe teszi a gazdaságát.
Meg is van az esélye annak, hogy a következő években Franciaország az Egyesült Királyság és Németország nyomdokain haladva alapvető reformokat fog bevezetni. Ha így tesz, látványos eredményeket érhet el. Franciaországban egy szülőképes korú nőre 2,0 gyerek jut, miközben Németországban a születési ráta mindössze 1,4. A növekvő és sokkal fiatalabb populáció okán Franciaország az évtized végére a bővülés dinamizmusa tekintetében könnyedén megelőzheti Németországot, és 2030−35-re − az Egyesült Királysággal szoros versenyben − az abszolút mutatókat tekintve is Európa legnagyobb gazdaságává válhat.
Az Egyesült Királyság hosszabb távú kilátásai jórészt pozitívak. 2020-ra az ország valószínűleg korrigálja Gordon Brown hibáit, aki 1998 és 2010 között olyan mértékű költségvetési deficitet halmozott fel, ami példa nélküli a nagy nyugati gazdaságok elmúlt 50 éves történetében. A mikroökonómiai erősségekre, valamint Európa legkevésbé szabályozott áru-, szolgáltatás- és munkaerőpiacára építve az Egyesült Királyság maga mögött hagyhatja a fiskális nyomorúság éveit. 2020-ban elkezdődhet a verseny Franciaországgal a legnagyobb európai gazdaság címéért, a súlyos demográfiai kihívásokkal küszködő Németország 2035-re a második-harmadik helyre szorulhat.
Az euróválság és a brit reakció nyomán az Európai Unióban erős megosztottság alakult ki. Az eurózónát összetartó, a történelemben mélyen gyökerező politikai "ragasztó" azonban nagyon erős. Ne felejtsük el: az európai integráció − az Egyesült Államokkal és a NATO-val mint szövetségesekkel − a béke és jólét olyan hosszú időszakát hozta el Európa nagy részében, amilyenre a Római Birodalom virágkora óta nem volt példa. A korábban szovjet pályán mozgó, törékeny országok számára Európa vonzereje továbbra is erős.
Arra számítunk, hogy ez a kötés tartani fog. Az Európa-ellenes pártok ez idáig a komoly országos választásokon csak mérsékelt sikereket értek el. Az Európai Parlamentben ugyanakkor, ahol a következmények nélküli tiltakozás biztonságosnak tűnik, alkalmanként fellángolnak az indulatok. Amikor azonban a jelenlegi reformok pozitív eredményei láthatóvá válnak, az Európa-ellenes hangok újra el fognak halkulni.
Belépők és kívül maradók
2020-ig csak néhány kelet-közép-európai ország csatlakozik az euróövezethez, köztük − valószínűleg − Lengyelország, Csehország és Magyarország, mivel a közös deviza az euróválság enyhülésével és a megreformált periféria újjáéledésével megint vonzóvá válik. Ekkorra viszont már szinte valamennyi ország, amely be akarja vezetni az eurót, valószínűleg jó úton lesz, hogy ezt meg is tehesse. A közös pénzt használó blokk tagjainak száma így a jelenlegi 17-ről 30 közelébe emelkedhet. Az így létrejött eurózónának Jugoszlávia és Albánia csaknem valamennyi utódállama tagja lesz.
Az eurót elutasító, nagyon különböző országokból álló csoport − amelynek tagjai között éppúgy ott van az Egyesült Királyság és Svédország, mint az EU-n kívül maradó Svájc és Norvégia − valószínűleg egy, az eurózónával közös piac részei lesznek, amelyet "Európai Uniónak" vagy "Európai Gazdasági Övezetnek" neveznek. Ez az "EU/EFTA" azonban véleményünk szerint több "a la carte" elemet tartalmaz és gyengébb politikai struktúrával rendelkezik majd, mint a jelenlegi unió.
Oroszország, Ukrajna és Törökország európai ügyekben manapság csak marginális szerepet játszik. Nem számítunk arra, hogy ez a helyzet 2020-ig jelentősen megváltozik. Az "integrációs fáradtság" miatt Európa a perifériáján elhelyezkedő nagyobb országokkal távolságot fog tartani.
A fiatal populációval rendelkező Törökország komoly politikai és gazdasági hatalommá válik Európa és a Közel-Kelet találkozópontjában. Ahogy az ország politikai rendszere fejlődik és a civil társadalom is kiteljesedik, erősödhetnek az Európához való közeledést követelő hangok is. De még ha valóban az EU tagja kíván is lenni, és ebbe az unió beleegyezik, felettébb valószínűtlen, hogy Törökország csatlakozására 2020 előtt sor kerülhetne.
Oroszország nehéz feladat előtt áll. Fel kell számolnia az alapanyag- és energiaexporttól való függőségét, helyette modern, ipari gazdasággá kell válnia. Gazdasági és politikai rendszere nem felel meg annak a nagyszabású szerepnek, amelyet a világban be szeretne tölteni. Ha Moszkva nem ad választ a kínai kihívásra és nem válik sokkal európaibb állammá − megbízható jogállami keretekkel és a civil társadalom teljes szabadságával −, akkor Oroszország valószínűleg az marad, ami jelenleg is: egy fontos és alkalmanként problémás szomszéd, amelynek az európai ügyekbe alig van beleszólása.
Ukrajna számára lehetőség kínálkozik, hogy közeledjen a dinamikusabb Európához és távolodjon Oroszországtól. Nagy kérdés azonban, hogy akar-e élni ezzel a lehetőséggel. Még ha új, Európa-barát kormánya lesz is, Ukrajna valószínűleg akkor sem lesz az unió tagja 2020-ig. Mindazonáltal − Törökországgal egyetemben − közelebb kerülhet a közös piachoz.
Kockázatok: a "kis Anglia" és a "francia forradalom"?
Arra számítunk, hogy 2020-hoz közeledve az eurózóna prosperálni fog, és az európai gazdaság egésze is erősödik valamelyest. A pozitív várakozásokat ugyanakkor súlyos kockázatok övezik. Leginkább azon két ország miatt aggódunk, amelyeknek demográfiai adottságai a legjobb hosszú távú lehetőségeket biztosítják: az Egyesült Királyság és Franciaország miatt. Ha az Egyesült Királyság az EU-ból való kiválás mellett dönt, azzal elveszítheti gazdaságságát éppúgy, mint Skóciát, amely meglehet, a függetlenség és Európa mellett dönt. Franciaországban a legnagyobb veszélyt egy, az elkerülhetetlen reformok elleni Európa-ellenes "forradalom" jelentheti, amely az egész eurózónát megrázná. Nem számítunk azonban arra, hogy ezek a kockázatok valóssá válnak.
Nézzük először az Egyesült Királyságot. Különös módon azok, akik joggal ismerik el a Thatcher-féle reformokat, jelenleg elítélik az eurózóna vezetőit, akik a periféria tagállamait hasonló módon próbálják átalakítani. Az euróválság felerősítette azoknak a briteknek a hangját, akik − úgy tűnik − kevésbé értik meg európai szomszédjaikat. Arra számítunk azonban, hogy a brit pragmatizmus győzedelmeskedik, és a válság enyhülése nyomán az elutasítás hangja is csöndesebb lesz. De az esély a másik oldalon is nagy. Ha az Egyesült Királyság egy − mondjuk 2017-es − népszavazáson az EU-ból való kiválás mellett dönt, attól egész Európa szenvedni fog. Míg azonban a megmaradó unió kisebb veszteségekkel felülkerekedhet a változáson, az Egyesült Királyság számára a kilépés egy politikai és gazdasági öngyilkossággal lenne egyenértékű.
A reformok, amelyek a jelenlegi lecsúszást elkerülhetetlenül követni fogják, komoly próba elé állítják majd Franciaország Európa iránti elkötelezettségét. Francois Hollande a maga 20 százalékos mutatójával már most is a közvélemény-kutatások 1958-as elindulása óta eltelt időszak legnépszerűtlenebb elnöke − és valódi reformintézkedéseket még nem is jelentett be. Ha ezekre a reformokra úgy tekintenek majd, mint amelyeket "Európa" kényszerített ki, és a francia társadalom fellázad ellenük, az azzal fenyegetne, hogy a megsebzett és bizonytalan Franciaország felbontja a Németországgal a háború után kötött gazdasági és politikai házasságot. Ez viszont a teljes európai rendszert megrengetné, méghozzá teljesen megjósolhatatlan módon. De nem számítunk arra, hogy ez megtörténik. Franciaország és a francia politikai elit nyilvánvaló érdeke ugyanis, hogy megreformálja a gazdaságot, és − gazdasági és politikai tekintetben egyaránt − újra Németországgal egyenrangú szereplővé váljon, keleti szomszédjával szoros szövetségben.
Japán mintájú elveszett évtized? Nem valószínű
Lehetséges, hogy az eurózóna egy elveszett évtized előtt áll, és ugyanolyan csapdába esik, mint az Abe előtti Japán, amelyet lassú bővülés, gyorsan növekvő államadósság és rosszul működő bankrendszer jellemez? Sok szakember ezt valódi kockázatnak tartja − mi nem.
A legfontosabb különbséget az jelenti, hogy az euróövezet tagállamai nyitott gazdaságok, a vállalataik között pedig meglehetősen éles a verseny. Az import átlagosan a GDP 42,3 százaléka, míg Japánban ez az arány mindössze 19,1 százalék, aminek következtében a verseny sem olyan intenzív. Japánban a gazdaság jelentős szektoraiban a szükségesnél jóval több főt foglalkoztatnak, és a cégek sokkal inkább a középkort idéző céhes szabályok szerint működnek, mint egy modern gazdaság irányelvei szerint. Az átfogó japán reformok egyik eleme éppen egy EU-stílusú dereguláció kellene hogy legyen.
Az eurózóna lassabban kezelte a poszt-Lehman banki problémákat, mint az USA vagy az Egyesült Királyság, és megfizeti az árát a lassabb kilábalásnak. De nem halogathatja tovább a lépéseket. A 2014-es eszköz-felülvizsgálat és stresszteszt után az újratőkésített bankrendszer valószínűleg újra képes lesz egy robusztusabb növekedés finanszírozására. Mivel a döntések az ECB kezében vannak, és mivel az ECB a világ legfüggetlenebb jegybankja, megvan az esélye, hogy az első általa − és nem a nemzeti felügyeletek által − végzett ellenőrzések megfelelő mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy kezelni lehessen a közös pénzt használó blokk bankrendszerének problémáit.
Miközben az ECB a 2014-es feladatokkal lesz elfoglalva, sok bank továbbra is visszatartja a hitelezést. Egy részleges, az európeriféria kis- és közepes méretű vállalatait érintő hitelválság 2014 nyaráig vagy őszéig valószínűleg lassítani fogja a növekedést. De akkorra ez véget kell hogy érjen, és az eurózónának rengeteg ideje marad, hogy 2020-ig újra formába lendüljön.
Holger Schmieding, a Berenberg Bank vezető közgazdásza
Szerző:
