Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Alapvető paradigmaváltás ment végbe a világban az elmúlt években: míg az ázsiai országok a megtakarítások felé fordultak, addig a nyugati világ folyamatos fogyasztás mellett jelentős mértékben eladósodott - mondta Simonyi Tamás, a KPMG közép-kelet európai pénzintézeti tranzakciókért felelős vezetője egy háttérbeszélgetésen. Ez végül a Lehman Brothers csődjében kicsúcsosodó kipénzügyi válságba torkollott. A luftballon kidurranása után csőstül jött a probléma, s a bankrendszer a Lehman összeomlása után tönkrement.
Az elmúlt két évtizedben döbbenetes módon emelkedett néhány állam adóssága a nemzeti jövedelméhez képest. A teljes nemzeti jövedelem nagyjából 500 százalékát teszi ki az unióban a bankszektor mérete. Vagyis tévedés azt hinni, hogy az eladósodottság problémája az Egyesült Államokra jellemző leginkább, Európát sokkal inkább fojtogatja az adósság, ráadásul a Lehmantól függetlenül az európai bankrendszer mindig is sérülékenyebb volt, és most is a tengerentúlihoz képest. Tavaly még mindig magasabb volt a rendszer eladósodottsága, mint az elmúlt 15 év átlaga. Más a kép persze az egyes szektorokban - az Egyesült Államokban az ingatlanszektor a legérzékenyebb pont, Európában pedig a bankrendszer számít a rendszer Achilles-inának.
Az egész lufit a brókerek fújták, mivel elkezdtek irreális tőkeáttételeket alkalmazni. A bomba felrobbant, de még mindig nem esett annyit a mérlegük, amennyi indokolt lett volna, vagyis a lufi még mindig nem eresztett le teljesen. A globális válság óta 45 recesszió volt világszerte, ebből 32 esetben a kiváltó ok pénzügyi rendszer gyengesége volt. Ezek közül 16 esetben hoztak megszorító intézkedéseket, és nyolc esetben próbálták elinflálni az adósságot. Egy esetben éltek újabb hitelfelvétellel, hét esetben pedig nem vezetett megoldáshoz semmi, és az állam gazdasága összeomlott.
Csökkenteni kell az adósságot
A tapasztalatok alapján a globális válságokat követő egy-két évben nem lehetett megúszni a recessziót, ám a harmadik évben is sok helyütt recesszióban álltak az államok, és nem lehetett megfelelő módszert találni a kilábaláshoz. Négy-öt évig tartott, amíg a vállalatok vissza tudtak érni a növekedési pályára: amíg az adósság szintje nem kezdett el érzékelhetően csökkenni, addig minden szereplő csak szenvedett.
Kérdés, mi az érezhető érték. A GDP arányában 25 százalékos csökkenés volt az a szint, ami a tapasztalatok szerint már érzékelhető csökkenést jelent. Ez Magyarország esetében, ahol a ráta 80 százalék feletti, a pillanatnyilag elérhetetlen messzeségben lévő 60 százalék alatti szintet jelent. Az élénkítéssel, adósságcsökkentéssel az a baj, hogy az államok javarészt ellőtték már a puskaporukat - az már csak hipotetikus kérdés, mi lett volna, ha nem kezdenek pénzt pumpálni rögtön a gazdaságba. A legnagyobb kérdőjel pillanatnyilag az, hogy a végletekig eladósodott Európa után Amerika mikor lép a takarékosság pályájára - a tengerentúlon egyelőre nincs jele annak, hogy megszorító intézkedéseket terveznének.
Ma a pénzügyi rendszer a stabilitásának élérése és biztonságának megőrzése a fő cél - a profitabilitás ennek ellen feszül. Szabályozói körökben egyöntetű vélemény, hogy a bankok - akár profitábilitásuk rovására is - feltőkésítésre szorulnak, hatékonyabb ügyfélvédelmet igényelnek. A döbbenetes azonban még mindig a tőkeáttétel: az elmúlt tíz évben nagyjából megduplázódtak az árak világszerte, eközben a világ 25 legnagyobb bankjának mérlegfőösszege hatszorosára nőtt. Ma hét olyan bank van, amelynek mérlegfőösszege nagyobb, mint az államának GDP-je - ebből kettő svájci. Húsz éve ilyen bank még nem volt.
Az unióban négy százalékos visszaesés volt átlagban, ami egy háborús kárnak felel meg. A bankmentő intézkedések mértéke a GDP 12,5 százalékát tette ki, ennek egy része költség, más része befektetés volt. A legnagyobb rész azonban a bankok újratőkésítésére ment el, vagyis veszteségfinanszírozás volt, Németországban például szinte csak erről volt szó. A bankrendszer vesztesége és túlzott eladósodottsága átment egy másik mérlegbe, az államokéba, amelyet részben majd a lakosság fog megfizetni, s ez masszívan fékezi a növekedést.
A unió 14 legnagyobb bankjának mérlegfőösszege 16 százalékkal csökkent, korábban ez évente ilyen szinttel nőtt. Nemcsak arról van szó, hogy a bankok tőkét vesztenek, hanem a szabályozók ezt a tőkeszintet még emelnék is. Ez nem jelenthet mást, mint hogy még inkább csökken a hitelkihelyezés mértéke. A rendelkezések hatására a bankok tőkemegfelelési mutatója négy százalék fölé nőtt, ami még mindig kevés, azonban jóval magasabb, mint a 2008-as 2,8 százalékos mutató. Az sem könnyíti meg a bankok dolgát, hogy nagyon nehezen tudják visszaszedni a kihelyezett hiteleiket, így elsősorban a bankközi adósságok behajtásán munkálkodnak. Emiatt emelkedett meg jelentősen a központi bankoknál elhelyezett források mértéke, a legbiztonságosabbnak gondolt befektetés a német és amerikai állampapírok voltak - nem is csoda, hogy miután annyi tőke menekült ide, mélybe zuhantak a hozamok.
Új szabályozók kellenek
Teljes újragondolásra volna szükség a szabályozók esetében. Felmerült egy európai szuperfelügyelet felállítása, ami ugyan lekerült a napirendről, ám nem irreális annak felállása néhány évvel később. E nélkül pillanatnyilag a nemzeti felügyeletek közti együttműködés javítása lehet megoldás. Egy európai adatbázis alkalmazása és az európai koordinációs műhelyek intézményesedése ugyanis már most is egy sor problémát oldhat meg.
Ez persze még messze nem minden. Újra kell ugyanis szabályozni a kihelyezett tőke kockázatát, hiszen egy OECD tagország állampapírja sem minősülhet már kockázatmentesnek. A bankok egymás közti ügyleteinek szabályozása sem maradhat változatlan, hiszen azért történhetett meg, hogy a bankok egymásban sem bíztak a pénzügyi krízis idején, mert a valós állapotok nem voltak megismerhetők. Az elszámolóházak felállítása abban nyújthat segítséget, hogy átláthatóbbá váljanak az egyes konstrukciók, termékek.
Bármilyen szabályozást alkossanak meg az államok, annak mindenképp egységesnek kell lennie, vagyis minden szereplő számára azonos feltételeket kell teremteni. Ellenkező esetben szabályozási arbitrázsokat fognak keresni - és találni - a bankok. Ha például az adórendszer más az egyes államokban, mindig lesz adóarbitrázs. Nyilvánvaló, hogy javítani kell a felügyeletek hatékonyságát. Mivel az egyes államok adott esetben képtelenek saját maguk kihúzni a bankjaikat a csávából - Görögország bizonyosan nem tudna bankmentő csomagot kialakítani -, egységes, nemzetek feletti szabályozást kell kialakítani.
A részpiacok lesznek vonzók
A korábban kialakult globális bankok egyre inkább megindulnak a részpiacok felé, vagyis nem az lesz a cél, hogy minden szegmensben a legjobbat akarják nyújtani. A másik probléma a tőke: a Bázel III. eléréséhez 19 százalékos plusztőke kell, egyelőre kérdés, ki fogja ez megfizetni. A JP Morgan számításai szerint a szolgáltatások árai 33 százalékkal fognak emelkedni, mivel a magántőke bevonása igen nehéz, így máshonnan kell forrást találni. A kormányok persze elkezdik majd visszavonni a garanciákat és támogatásokat, amelyet a piacról kell majd pótolni. Vagyis nemcsak tőke, hanem likviditási oldalról is nyomás alá kerülnek a bankok.
Azt nyilván nehéz elképzelni, hogy a világ nagybankjai felhagynak majd a globális szolgáltatásokkal, de azok, amelyek csak egy régióra vagy részterületre koncentrálnak, a jövőben nem feltétlenül törekednek majd a globális piac elérésére. Várható, hogy a nem tőkeigényes területeket kiszervezik. A vagyonkezelés mellett, amely már most is tipikusan kiszervezett, akár a pénzátutalás is ilyen lehet. Nem minden lesz azonban kiszervezhető, az OTC-ügyletek például valószínűleg nem. Azt azonban nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nem lehet az adósságszintet ilyen mértékben fenntartani: az unióban ez a szint a GDP 400 százaléka, az USA-ban 250, a fejlődő világban pedig mindössze száz százalék. Vagyis míg a feltörekvő államok tudják magukat finanszírozni, addig Európa nem.
Hatalmas kínálat lesz bankokban a régióban
Magyarországon sincs másképp, csak éppen az eladósodottság mértéke más. A lakosságot figyelembe véve a nettó jövedelem 30 százalékát teszi ki az adósságszolgálat, ami a tűrőképesség felső határa. A bankok ugyanúgy megpróbálnak majd tőkéhez és forráshoz jutni, ha máshogy nem, hát a díjak, marzsok emelésével. Ha a jövedelmezőségi szint nem tér vissza a régióban a korábban megszokott szinte - ez 25 százalék volt, majd a válság előtt 16 százalékra csökkent, mára a mélybe zuhant - akkor be fog indulni a csencselés. Lengyelországban már beindult ez a folyamat, vagyis befektetéseket kell eladni a gyenge bankoknak a túlélés egyik formájaként. Ezáltal tudják javítani a tőkehelyzetüket, likviditásukat. Az elmúlt időszakban masszív kínálat alakult ki a kelet-európai piacon. S ezek még a kisebbek.
Mindazok a banki befektetők, amelyek bizonyos országokban nem értek el egy bizonyos tömeget, szabadulni akarnak majd a befektetéstől. Mindenki befejezte a birodalomépítést, és optimalizálni akar. Kérdés, hogy ki akar most ilyen bankokat venni. Egyre inkább látható lesz azonban olyan nagybanki stratégia, amely részben eladási kötelezettség, részben stratégiaváltás miatt nagyobb eladásokat jelent majd. Magyarországon az MKB-t leszámítva senkinek sem áll még érdekében bankot eladni - az MKB esetében kényszerről van szó, 2013-ig kell a tranzakciót végrehajtani. Ám nem is ez a valódi kérdés, hanem az, hogy ki jelenik meg a piacon vevőként.
