Szász Judit

Hal a műteremben

Brancusit, a fotográfus szobrászt ismerhetjük meg a Közép-európai Kulturális Intézet napokban nyílt tárlatán, aki nemcsak önmagát, hanem alkotásait is megörökítette.

Ismét ünnepel a magyar dzsessz

Ismét saját fesztivált szervez a Magyar Jazz Szövetség. A tizenhét évvel ezelőtt alapított szövetség kezdetben önállóan rendezte meg saját műfajának ünnepét, ami aztán beleolvadt más eseményekbe, mint például az akkortájt záruló Budapesti Tavaszi Fesztiválba. Most ismét önállósodnak és március 22–24. között a VI. kerületi Benczúr Házba várják a rajongókat, ahol a nagy öregek és a pályakezdő fiatalok egyaránt fellépnek majd. Hagyományosan a rendezvényen adják át a legjobbaknak járó, a legendás Szabó Gáborról elnevezett életműdíjat (Szabó leghíresebb tanítványa egyébként Carlos Santana volt). Az életmű-díjat a nyitóesten Jávori Vilmos dzsesszdobos vette volna át, de ő sajnos február 20-án súlyos betegségben elhunyt. Rá is emlékeznek majd – stílszerűen muzsikával – azok a pályatársai, akik szintén már a Szabó Gábor-díj kitüntetettjei: Gonda János tanár-muzsikus-zeneszerző László Attila kvintettjével, valamint Bontovics Kati groupjával és Friedrich Károllyal együtt. Olyan újonnan berobbant tehetségek, mint például a tavalyi montreux-i Jazz Festival énekversenyének első helyezettje, Szőke Nikoletta és együttese, a Jazzclusive is koncertet ad a fesztiválon. Hallható lesz többek között a Borbély Műhely, Tommy Víg és Zsoldos Béla, Márkus Tibor és zenekara, a Budapest Jazz Orchestra, Oláh Szabolcs kvartettje, valamint László Attila és big bandje. (A programok a www.jazzszovetseg.hu weblapon olvashatók.)

Franciaország a Duna partján

A Belváros szívében lévő Budapest Galéria a Francia Intézettel közösen a második világháborút követő ötven év francia plakátjaiból rendezett kiállítást. A művészi színvonalon elkészített plakátok először Franciaországban jelentek meg a XIX. század végén. Köszönhető ez Toulouse-Lautrec mulatóreklámjainak – például kedvenceiről, a Moulin Rouge táncosnőiről, La Goulue-ről és Jane Avrilról készített plakátjainak –, Jules Chéret-nek, aki ontotta magából a csábító lánykaképeket, vagy a cseh Mucha Sarah Bernard színésznőt népszerűsítő rajzainak. Így aztán ez a fajta pénzkereset követendő példa lett, nem megvetett foglalkozás, és ez azóta is így van arrafelé. Az első világháborút követő nagyok – Carlu, Cassandre, Colin – után a második világégés nemzedéke is megmutathatta a lassan feléledő országnak, hogy mi a szerepe művészetüknek a mindennapokban. Nem kevesebb, mint hogy humort, reményt, ötleteket és információkat vigyenek a megtépázott napokba, fellendítve a gazdaságot, élénkítve a kereskedelmet. Ilyen volt az a tehénfigura is, ami szappant hirdetett 1949-ben. Megalkotója, Raymond Savignac a tréfa révén gyakorolt hatást az emberekre; ebből az időből való egy másik, becsípett – négyfelé rúgó – zebrája is, amely Cinzano italt népszerűsít. Az ötvenes évek laza, könnyeden papírra vetett témái még a hatvanasok elején is érvényben voltak. Erre példa a Gitanes cigaretta – szinte nemzeti szimbólumuk – plakátja: Hervén Morvan egy elszánt torreádort ábrázol, akinek karjai vad mozdulatával együtt lebben spanyolos inge és zsabója, ami fehér cigarettahasábból áll. Az 1968-as diáktiltakozásból kifakadt forradalom már egy másik képzőművészeti irányzat megizmosodását hozza. A politikai plakát durván leegyszerűsítő, alapszínekre – fekete, fehér, vörös – redukált világában csak a küzdelemről szól minden: nemet mondanak a rendőrségre, De Gaulle tábornokra és minden avíttra. Folyton akciókra buzdítanak a tömören megfestett betűk. Az akkor felnövő rajzos generáció ettől kezdve a korszak hippikultúráját is beemeli szimbólumrendszerébe. Környezetvédő, békeharcos, emberjogi szempontok érvényesülnek az alkotásokban. Az Atelier Populaire csoport tagjai harci eszközként használták a ceruzát, festéket. Az 1970-ben alakult Gropus csoport tíz évig tevékenykedett, erősen botrányra fokuszálva: egy fenékből kacskaringózó virággal hívták fel a figyelmet például egy ökológiai vásárra.

A játszma, negyvenegy lépésben

A magyar festőművész, Sam Havadtoy (Havadtőy Sámuel) tárlata a reykjavíki sakkvilágbajnoki döntő utolsó, legendás játszmájának 41 lépését rekonstruálja különleges formában.

A Szépművészeti Múzeum idén is mer nagyot álmodni

A tavaly fennállásának 100. évfordulóját ünneplő Szépművészeti Múzeum 60 százalékkal több látogatót fogadott, mint egy évvel korábban, ez több mint hatszázezer nézőt jelent. Az intézmény májusban „És akkor megjöttek az inkák” címmel új kiállítást rendez, az Újvilág spanyol gyarmatosítása és leigázása előtti idők felbecsülhetetlen értékű perui kincseiből, bemutatva három évezredük titokzatos civilizációját. A 320 műtárgy az egymást követő kultúrák, korszakok hírnökeiként egy nagyon fejlett, jól szervezett birodalmi struktúrával ismerteti meg a látogatókat, amely földrajzilag és etnikailag is igen változatos volt. Olyan arany-, ezüstkincsek, magas színvonalú kerámia- és textilművek derítenek fényt a Négy Világtáj Birodalmának mindennapjaira – egészen az Inka Napkirály országának bukás előtti pillanatáig –, ami Európában ritkán látható együtt. Hogy a Szépművészeti Múzeum saját anyagai is napvilágra kerüljenek, szeptembertől megrendezik A rézmetszés virtuózai Dürertől Hogarthig című mustrát, amely négy évszázad sokszorosított grafikai eljárásait mutatja be a géniuszok alkotásain keresztül. A XX. század egyik különös művészegyénisége volt Friedensreich Hundertwasser bécsi építész, akinek terveiből, festményeiből, grafikáiból és kárpitjaiból október és december között látható majd kiállítás. Gaudít tekintette elődjének, sokat merített a népművészet naiv frissességéből, a császárváros szecessziós habzásából és az informel építészetből. A nagy nevek sora folytatódik még októberben: Picasso, Kandinszkij, Klee képei a nézők elől ötven évig elzárt svájci magángyűjteményből érkeznek Magyarországra. A rövidáruüzlet-tulajdonos Hermann Rupf és felesége, Margit 1907-ben kezdte felépíteni kollekcióját az akkori legmodernebb vonulat mestereitől válogatva. Braque és Picasso alkotásai voltak a házaspár belépői ebbe a világba, amelyet Picasso galériásával, Kahnweilerrel és Paul Klee-vel való barátságuk könnyedén megnyitott előttük.

Gigászok küzdelme

A magyar festészet ritkaságaiból szervezett példás összefogással kiállítást a Magyar Nemzeti Múzeum és a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány. Az együttműködést jól szimbolizálja az állami múzeumban őrzött II. Rákóczi Ferenc-portré és a feleségéről készített, magántulajdonban lévő festmény egymás mellé helyezése.

Csúcsdöntésre készül Van Gogh

A Szépművészeti Múzeum rekordszámú, több mint félmillió látogatót vár nagyszabású, Van Gogh Budapesten című tárlatára március huszadikáig.

Az Esterházyak kincseiben tobzódhatunk egy évig

A csillogás és a pompa az úr az Iparművészeti Múzeum első emeletén. A védett tárlókban ugyanis öt évszázad 130 műtárgya, az Esterházy-gyűjteménybe tartozó, többségében XVI–XVII. századi barokk és manierista stílusú felbecsülhetetlen érték kapott helyet. Ezekből huszonkettőt a család ausztriai sasfészkéből, Fraknóból, vagyis Forchtenstein várából hoztak ide. Most először látható együtt a két országbeli gyűjtemény, a fraknói kincsek azonban csak három hónapig vendégeskednek itt. A kismartoni (eisenstadti) Esterházy-alapítvány segítette e kivételes tárlat megvalósulását. Mivel az Esterházyak mindig is nagy hatalmú politikai és közjogi méltóságok voltak, a kincstár gyarapítása nem okozott gondot nekik. Az ország legbefolyásosabb urai közé tartoztak; Bethlen Gábor, noha állítólag szívből utálta az aktuális Esterházy családfőt, ajándékul egy vacsora emlékére mégis egy nemesfémből készített, ékkövekkel csinosított díszbuzogányt adott neki. A kiállításon billikomok, kardok, jogarok és ereklyetartók, valamint csodálatosan míves ruhák láthatók. A kincsesbánya 1952 óta folyamatosan munkát ad a restaurátoroknak, ma már a harmadik szakember-generáció dolgozik a tárgyakon, sziszifuszi munkával. Erre példa az 1548-ból származó, úgynevezett lavabó-garnitúra, vagyis az aranyozott ezüstből gyártott kancsó és dísztál máig gyűrűző története. Annyira roncsolt állapotban találták meg, hogy még mindig nincs kész, holott évtizedek óta „molyolnak” rajta. A ruháknál szintén komoly és folyamatos felújítási munka szükséges: ezeket természetes kopás, foszlás, molytámadás és elfáradás teszi tönkre. A család az egyre drágább és bővülő kollekciót 1918–19-ben a magyar államra bízta, olyan szerződéssel, amely szerint közszemlére tehetik, de továbbra is a család tulajdonát képezik. Folyamatosan meg is újították a megállapodást; a negyvenes években a gyűjtemény elkerült a Magyar Nemzeti Múzeumba, majd újra vissza az Iparművészetibe. Az aktuális Esterházy-sarj az 1944-es események hatására egy részüket kivitette onnan a Tárnok utcai palotájuk pincéjébe, mivel ott védettnek gondolta. Ez hatalmas tévedésnek bizonyult, a lebombázott ház helyén ma már szürke iskolaépület áll. A porig rombolt házban sok minden megsemmisült, a többi tárgy állapota pedig 1948–49-ig a saras, elhanyagolt pincében rekedve tovább romlott. A múzeumban maradt remekek szerencsésen átvészelték az ostromot. Végül, menteni a menthetőt, a Közoktatási Minisztérium illetékese ment föl a Várba feltárni a romokat. Bár számos érték kikerült Fraknóba, sok maradt az Üllői úti múzeumban is. A rommá zúzódott kincseket azóta is restaurálják; a hajdani vezető restaurátor Szvetnik Joachim volt, akinek neve már akkor is garancia volt a szerzetesi elmélyültségű és pontosságú javításra. Utódai is e szellemben járnak el azóta is. Benvenuto Cellinihez mérhető géniuszok alkotásai kerültek és kerülnek a kezük alá: így az augsburgi Drentwett család, Jacob Fassnacht, a nürnbergi Hans Petzold, Urban Wolff és magyar mesteremberek munkái. Ezek a diadalmas barokkot hirdető, majd ebből a finomkodóan elegáns manierizmusba hanyatló, ékszer minőségű tárgyak nemcsak aranyból, ezüstből, drágakövekből lettek megálmodva és kivitelezve, de strucctojás héjából, elefántcsontból, gyöngyházkagylóból is. E korszak stílusjegye a figurák és minták vad tobzódása is.

Andy Warhollal szemezhetünk a Kogartban

A 2004 áprilisában megnyílt Andrássy úti Kogart-ház most először ad otthont első emeleti termeiben olyan nagyszabású tárlatnak, amely a nemzetközi érdeklődés felkeltését is szolgálja. A vándorkiállítás anyaga – amely Párma, Pozsony, Besztercebánya után Pestre érkezett, majd Pécs és Belgrád következik – a saint-étienne-i Modern Művészetek Múzeumának féltett kincseiből ad válogatást január ötödikéig. A képeket a megnyitón a francia múzeumot 2003 óta igazgató Hegyi Loránd művészettörténész mutatta be, aki egyben a Kogart-alapítvány kuratóriumának tagja is. (A százötven éves saint-étienne-i múzeum ma Franciaország második legjelentősebb modern és kortárs gyűjteményét mondhatja magáénak. A hagyomány most Hegyi Loránd igazgatása alatt még inkább a jelenkori alkotások gyűjtésére kötelezi az intézményt. A 15 ezer darabos gyűjteményt egy hatezres design-kollekció is kiegészíti, amelyhez kapcsolódóan kétévente design-biennálét is rendeznek.) A képek közül elsősorban a gyönyörű, íriszkék és fehér Andy Warhol-önarcképet, Fernand Leger dús idomú, sötétvörös-fekete nőtrióját, George és Gilbert angol alkotópáros hatalmas fénykép és szövegalapú művét említhetjük mint a legizgalmasabb látványt. Három korszakot ölel fel a kiállítás: az elsőben az 1910–30-as évek posztkubista, szürrealista-közeli művei közül az említett Legeren kívül Tanguy – Dalít idéző – folyós figurái, Schwitters kollázsai, Picabia dadaista festménye szerepel. A következő rész a világháborút követő látásmódot tükrözi: az informel, azaz a lírai absztrakció érhető tetten többek között Hans Hartung 1949-ben készített alkotásában, megjelenik az akkoron divatossá váló „automatikus írás” Masson alkalmazásában vagy Dubuffet energiát sugárzó műveiben. Ebbe a korszakba tartozik még a hatvanas években kialakult, a tömegkultúra tárgyait és a hírességkultuszt használó pop-art is. Emblematikus figurája, a szlovák származású, amerikai Andy Warhol Hegyi szerint imádta is ezt a konzumált mennyországot – nemhiába az övé a leghíresebb Marylin Monroe-portrésorozat –, de ugyanakkor magába forduló, szemérmes, elefántcsonttoronyba kívánkozó művész volt. A harmadik részben a posztmoderneket – a festészet Dolce & Gabbanája – a harminc éve együtt alkotó Gilbert &George képviseli Boltanskyval, aki a legismertebb francia kortárs művész. Ő számos fotót gyűjtött kisemberek kiselejtezett albumaiból és kidobott emlékeiből, így állítva össze egy magánmitológiát. Hegyi úgy látja, hogy velük eljött az intimitás, az egyéni sorskövetés ideje a művészetben.