Érdekes kor- és művészettörténeti dokumentumtárlat nyílt a Közép-európai Kulturális Intézetben Constantin Brancusi szobrászművész fotográfiáiból. A román, francia és magyar összefogással megvalósult kiállítás az idén ötven esztendeje elhunyt művész mindennapjaiba, alkotási folyamataiba enged bepillantást.
Brancusi a romániai Pestisaniban született 1876-ban, felnőve ácsnak tanult. Ám szűknek találta az ottani lehetőségeket, ezért Bukarest után 28 évesen Párizsba ment, a világ akkori legsistergőbb és legmondénabb városába. Oda, ahol a különböző nemzetiségű tehetségek Picassótól Chagallon át Modiglianiig soha addig nem látott formaforradalmat készítettek elő és robbantottak ki. Brancusi a Montparnasse környéken telepedett le, és élt élete végéig (1957-ig), megőrizve hazája emlékét bútorok, ételek és hangulatok segítségével. Kezdetben az általa istenített Rodin szárnyai alatt dolgozott, aki felfedezte őt, ám újító kedve miatt 1907-ben szakítottak egymással. A következő évben megalkotta – már a nagy mestertől független szemléletmóddal – a maga Csók című kompozícióját, ami nagy vitát és elragadtatást váltott ki. Ettől kezdve csak saját megérzéseire hallgatott és fordult azok által ösztönözve Fekete-Afrika – sokak által akkor még lenézett és primitívnek tartott – egyszerűségében is monumentális, tiszta formavilágához. Múzsája két magyar nő volt, egymás után: Kozmutza Ottília, akivel gyakran levelezett, feltárva előtte életét, majd sok szobrának ihletője, Pogány Margit szobrásznő. Róla szólnak a Mademoiselle Pogany című munkák. Bölöni György író is a barátai közé tartozott, aki a szobrász konyhaművészeti praktikáit is megörökítette 1925-ös visszaemlékezéseiben.
A Pompidou Központban berendezett műterme izgalmas látnivaló. Ez az intézmény is küldött anyagot az április 30-ig nyitva tartó budapesti fotókiállításhoz. Ezen Brancusit, a fotográfust ismerhetjük meg negyven képe alapján. A portrék, amelyek róla, önmaga vagy mások keze által készültek, a századelő hangulatát is jól visszaadják, no meg Brancusinak azt a próbálkozását, hogy a kozmopolita környezetben megőrizze román identitását. Olyan ruhát hord, olyan szakállt visel, olyan fabútorokat gyárt saját kezűleg, amely szülőhazáját idézi fel számára lépten-nyomon. A képeken havasi baltával faragott arcélű, komor pillantású, mélyen ülő szemével vesébe látó férfi néz vissza ránk. A látszat ellenére azonban minden ismerőse szerint mélyen érző, nagyon intellektuális ember volt.
Nem bízta a véletlenre, hogy milyen szinten tanulja ki a fényképezés mesterséget. Man Ray, a korszak egyik leghíresebb fotósa tanította. A tárgyait egyébként azért kezdte el maga fényképezni, mert egyik amatőr fotográfusát rajtakapta, hogy bepúderozza egyik bronzszobrát, hogy annak becsillanó fénye ne zavarja a műveletben, meghamisítva így a sokat megmunkált tárgy mondandóját. Brancusi pedig éppenhogy igen nagy hangsúlyt fektetett a polírozásra, az alapformák kihangsúlyozására a fények-árnyak játékával.
A kiállítás anyagát hagyatékából, több mint ezer fényképnek és 560 negatívnak a modern másolatából válogatták össze a szervezők.
Érdekes időutazás, hiszen bár a fényképek antikok, a fotós szemléletmódja friss és mai: bátran él a fények, a távolság-közelítés, a megvilágítás adta kifejezésmód-változás, a reklám, a pszichológia eszközeivel.
Szász Judit