Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
„Ne hazudjunk egymásnak!”
– nagyjából így lehetne összefoglalni a Magyar Közgazdasági Társaság Sportgazdasági Szakosztályának kerekasztal-beszélgetésén elhangzott legerősebb üzeneteket. A „Merre tovább, magyar sport?” című szakmai eseményen ugyan szóba került egy esetleges magyarországi olimpia is, a beszélgetés valójában ennél jóval mélyebbre ment: milyen sportpolitikát, milyen finanszírozási modellt és milyen társadalmi célt akar Magyarország a következő években.
Dénes Ferenc sportközgazdász szerint jelenleg még nem látszik világosan, milyen irányba indulhat el a magyar sportigazgatás. Mint fogalmazott, először azt kellene látni,
- mi a hosszú távú politikai irány,
- ebből következhetnének a társadalmi célok,
- és csak ezután lehetne megmondani, merre kellene tartania a sportnak.
Szerinte jelzésértékű volt, hogy a sportigazgatás az új kormányzati struktúrában viszonylag későn állt fel, de ezt nem feltétlenül hibaként, inkább a helyzet összetettségének jeleként értelmezte.
A sportközgazdász úgy látja, az elmúlt másfél évtized után a kormányzat most keresi, hogyan viszonyuljon ahhoz a rendszerhez, amelyet az Orbán-kormányok kiemelt stratégiai ágazatként építettek fel. Dénes Ferenc szerint két szélsőséges irány képzelhető el:
- Az egyik egy erőteljes piacgazdasági fordulat, amelyben a sportnak a korábbi jelentős közpénzrendszer után sokkal inkább önfenntartó, piaci bevételekre épülő működésre kellene átállnia.
- A másik irány, hogy alapvetően marad az állami finanszírozású sportmodell, csak „egy kicsit jobban”, átláthatóbban, hatékonyabban működtetve.
Csakhogy a két modellhez teljesen eltérő sportigazgatás tartozna. Dénes Ferenc példaként az angol rendszert hozta fel, ahol sokáig volt sportminiszter, de klasszikus értelemben vett sportminisztérium nem működött, mert a piacgazdasági alapokon álló sport jelentős része önmagát szervezte. Hozzátette: Angliában az állam egyik legfontosabb sportfinanszírozási szerepe nem az élsport közvetlen támogatása, hanem a közparkok, közvizek és sportolásra alkalmas közterek fenntartása. Magyarországon ezzel szemben az elmúlt évtizedekben egészen más sportgazdasági modell épült ki.
Sok sportág „beleült” az állami támogatásokba
Berki Krisztián olimpiai bajnok tornász, a Magyar Torna Szövetség általános alelnöke sportvezetői oldalról azt mondta, a szövetségek egyelőre szintén kevés konkrétumot tudnak a jövőről. Az idei évre a támogatások már rendelkezésre állnak, ezért szerinte a kérdés igazán 2027-től válik élessé. Azt azonban ő is elismerte, hogy változtatásokra szükség lesz. Úgy fogalmazott: az elmúlt években sok sportág „beleült” az állami támogatásokba, a kiemelt sportágfejlesztési rendszer kényelmes helyzetet teremtett, miközben a szponzori bevételek több szövetségnél nagyon csekélyek maradtak.
Berki szerint nem lehet mindig mindenben az adófizetők pénzére támaszkodni, a szponzori oldalt is erősíteni kell. A tornasport példáján keresztül ugyanakkor arra is rámutatott, hogy az állami támogatásoknak kézzelfogható eredményei voltak: több szakembert lehetett alkalmazni, több ember maradhatott a rendszerben, a sportág működése stabilabbá vált. Éppen ezért szerinte
nem az a kérdés, hogy szükség van-e állami szerepvállalásra, hanem az, hogyan lehet az állami forrásokat és a piaci bevételeket jobban egyensúlyba hozni.
Dénes Ferenc a szponzoráció visszaeséséről beszélve azt mondta: szerinte nem arról van szó, hogy a korábbi kormány megtiltotta volna a vállalatoknak a sport támogatását. A problémát inkább abban látja, hogy azok a cégek, amelyek üzleti döntést hoztak, úgy ítélték meg: a magyar sportba való beruházás nem éri meg. Szerinte a sportban ma már nem elég táblát kitenni egy pálya szélére, a támogató azt várja, hogy a sportoló, a sportág vagy az esemény emelje a saját márkaértékét.
Csak Szoboszlai rám ne essen!
„Azért nincs szponzoráció, mert nincsenek márkáink”
– fogalmazott Dénes Ferenc, hozzátéve, hogy Szoboszlai Dominik brandje kivételnek számít. „Nem tudom úgy bekapcsolni a tévét, hogy Szoboszlai rám ne essen.”
Szerinte nem a kormányt vagy a vállalatokat kell hibáztatni, hanem azt kell megérteni, mit kell tennie a sportszférának azért, hogy olyan sportolói és sportági márkák épüljenek fel, amelyekért a cégek piaci alapon is hajlandók fizetni. A sportközgazdász szerint a digitális korszakban már régen nem csak az eredmény számít: az algoritmusok, a közösségi média és a tudatos márkaépítés korában elvileg bárkiből lehet sztár, de ehhez a magyar sportnak is másként kellene gondolkodnia.
Berki Krisztián is hasonló tapasztalatokról beszélt. Mint mondta, motivációs előadásai során sok vállalatvezetővel találkozott, és amikor a sporttámogatás szóba került, sokszor azt a választ kapta, hogy a cégek „letaózzák” a sportot, vagyis a társaságiadó-kedvezményen keresztül már hozzájárulnak a rendszerhez, ezért nem akarnak a régi mecénási logika szerint külön szponzorálni. Saját pályafutásából azt a példát hozta, hogy olimpiai bajnokként is Hosszú Katinka korszakában versenyzett, aki jóval erősebb sportolói márkát épített, ezért több szponzori lehetőség jutott neki. Berki szerint ez piaci szempontból érthető, de rámutat arra, milyen nehéz helyzetben vannak azok a sportágak és sportolók, amelyek nem tudnak tömeges figyelmet generálni.
Mennyit ér a magyar sport?
A beszélgetés egyik központi kérdése az volt, hogy Magyarországon továbbra is az olimpiai aranyérmek száma határozza-e meg a sport értékét. Berki Krisztián szerint amíg eredménycentrikus a támogatási rendszer, addig a sportágaknak ebbe az irányba kell menniük. A magyar sport szerinte hagyományosan aranycentrikus: az olimpiai bajnokokra emlékszik az ország, az ezüst- vagy bronzérmesekre, illetve a pontszerző helyezettekre már jóval kevésbé.
Dénes Ferenc ezt részben történelmi okokkal magyarázta. Szerinte Magyarország olimpia-centrikussága részben Trianonhoz, részben a kommunizmus időszakához kapcsolódik, amikor a sport volt az egyik legfontosabb nemzeti önkifejezési forma. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy
az aranyérem önmagában nem oldja meg egy sportág finanszírozását.
Sőt, szerinte önbecsapás azt hinni, hogy néhány sikeres sportoló vagy egy-egy olimpiai eredmény automatikusan eltart egy teljes sportági rendszert.
Ezt egy ponton különösen élesen fogalmazta meg. Arra reagálva, hogy egyes sportolók vagy sportágak képesek nézőket bevonzani, Dénes Ferenc azt mondta: ha ez valóban így lenne, „akkor meg van oldva a magyar sport helyzete”, és nem is kellene közpénzt tenni a rendszerbe. Szerinte azonban a valóság ennél jóval keményebb: lehet, hogy egy ismert sportoló miatt kimennek néhány százan egy versenyre, de ebből még nem finanszírozható egy sportág teljes éves működése. A kérdés ilyenkor az, mekkora jegyárat kellene kérni attól a néhány száz nézőtől, hogy a rendszer fenntartható legyen.
A sportközgazdász szerint ettől még a sportnak nagyon is van társadalmi szerepe, csak ezt racionálisan kellene megfogalmazni. Példaként a vízilabdát említette, amelynek bajnoki mérkőzéseire szerinte alig járnak nézők, mégis a magyar társadalom egyik kulturális értékének tekinthető. Úgy fogalmazott: a vízilabda nemcsak sport, hanem kulturális jelenség, amelyhez sok embernek pozitív viszonya van. Ez szerinte azt mutatja, hogy a sport társadalmi értéke létezhet akkor is, ha egy adott sportág pénzügyi alapon nem áll meg önmagában.
Éppen ezért Dénes Ferenc szerint az állami támogatások indoklásánál nem elég bemondani számokat.
Azt kellene mérni, mekkora az a társadalmi többlet, amelyet a sport létrehoz, és ehhez képest mekkora közpénz indokolt.
Mint mondta, az elmúlt évtizedekben Magyarországon hiányzott az a tudatos társadalmi gondolkodás, amely a sportot ténylegesen a társadalmi hasznosság mértékében és arányában finanszírozná. Azt sem tartja evidensnek, hogy ugyanaz az összeg ugyanazt a hatást váltja ki különböző városokban, sportágakban vagy társadalmi közegben.
Mi legyen a TAO-val?
A TAO-rendszerrel kapcsolatban Berki Krisztián úgy fogalmazott: bár ő nem TAO-s sportágat képvisel, a rendszer alapvetően jó dolog, de reformra szorul. Szerinte ugyanis a támogatás nem feltétlenül ér le mindenhová, ahová elvileg kellene. Vannak klubok, gyerekek és szülők, akiknek a TAO ellenére ugyanúgy meg kell venniük a felszerelést, és ugyanúgy fizetniük kell a tagdíjat. Berki szerint sokszor össze is mosódik a TAO-s és a nem TAO-s sportágak finanszírozása: miközben a közvélemény azt látja, hogy a magyar sport rengeteg pénzt kap, a kiemelt olimpiai sportágak ebből jóval kisebb részt érzékelnek.
Mi a baj a TAO-val?
A társaságiadó-kedvezményen keresztül működő sporttámogatási rendszer lényege, hogy a cégek a befizetendő adójuk egy részét meghatározott látvány-csapatsportágaknak ajánlhatják fel. A TAO mellett szóló érv, hogy óriási pluszforrást hozott a magyar sportba, különösen az utánpótlás-nevelésbe, és sok család számára mérsékelhette a sportolás költségeit. A rendszer legfontosabb kritikája ugyanakkor éppen az, hogy ez a pénz végső soron hiányzik a költségvetésből: ha a cégek nem sportcélra ajánlanák fel, akkor adóbevételként az államhoz kerülne. A Kúria 2017-ben ki is mondta, hogy a TAO-támogatás közpénznek minősül, az azzal kapcsolatos adatok pedig közérdekű adatok. A viták másik része a hatékonyságról és az igazságosságról szól. A TAO bírálói szerint a rendszer aránytalanul sok pénzt irányított néhány látvány-csapatsportágba, különösen a futballba, miközben más olimpiai sportágak jóval kisebb forrásból működtek. Gyakori kritika az is, hogy a támogatás nem mindig ott és úgy hasznosul, ahol a társadalmi cél – például az olcsóbb gyereksport vagy a szélesebb hozzáférés – indokolná: a szülők sok helyen a TAO mellett is fizetnek tagdíjat, felszerelést és egyéb költségeket. Emiatt ma már nem feltétlenül az a kérdés, kell-e ilyen típusú sporttámogatás, hanem az, hogy átláthatóbban, mérhetőbb társadalmi haszonnal és kiegyensúlyozottabb sportági elosztással lehet-e működtetni.
A sportközgazdász még ennél is provokatívabb kérdést tett fel. Szerinte végig kell gondolni, valóban az-e az állam feladata, hogy minden család számára minden sportágat elérhetővé tegyen, függetlenül annak tényleges költségétől. Hasonlata szerint
ha az állam nem finanszírozza valakinek a Four Seasonsben elfogyasztott vacsoráját, akkor az ember a saját jövedelmi helyzetének megfelelő helyre megy enni.
A sportban is felmerülhet, hogy nem mindenki tudja ugyanazt a költséges sportágat űzni, de ettől még lehet más, elérhető sportolási lehetőséget biztosítani.
Dénes Ferenc szerint a kérdés inkább az, hogy a sportvezetés és a sportszféra tud-e olyan szolgáltatást, élményt és örömet kínálni a gyerekeknek és a családoknak, amelyért hajlandóak fizetni. Azt mondta, a szülők sokszor komoly áldozatot is meghoznak, ha látják, hogy a gyereküknek egy sport valóban fontos és értéket ad. A sportnak azonban versenyeznie kell más kiadásokkal, például a nyelvórával vagy a zeneoktatással, amelyekről a családok könnyebben gondolják azt, hogy később megtérülő befektetést jelentenek.
A beszélgetésben hangsúlyosan megjelent az iskolai sport kérdése is. Dénes Ferenc szerint az elmúlt időszakban az egyesületi sport erőltetése mellett az iskolai sport fejlesztése elmaradt. Úgy látja, a mindennapos testneveléshez és az iskolai sporthoz rendelt sportolási lehetőségek társadalmilag jobban kontrollálhatók, költséghatékonyabbak és szélesebb körben hozzáférhetők lehetnének. Szerinte érdemes lenne újragondolni azt is, hogy a magyar sport mennyire az „utánpótlás” fogalma köré szerveződik. A sportközgazdász szerint ez a szó is azt mutatja, hogy a gyerekeket sokszor a felnőtt élsport pótlásaként kezeljük, nem pedig úgy, mint akiknek önmagában kellene sportolási lehetőséget és örömöt adni.
Megtérülés? Mi legyen a stadionokkal?
A stadionok és sportlétesítmények kapcsán Dénes Ferenc újabb kényes pontra tapintott rá. Szerinte az előző kormányzat sportlétesítmény-fejlesztéseinél „nem elsődleges szempont” volt a megtérülés. A kérdés most az,
mit kezd az ország ezekkel az épületekkel: bezárja, lebontja őket, vagy tudomásul veszi, hogy veszteséget termelnek, és ezt közpénzből továbbra is finanszírozza.
A sportközgazdász szerint ez alapvetően kormányzati döntés kérdése, de nem lehet megkerülni a dilemmát.
A megtérülés fogalma sem egyértelmű. Lehet pénzügyi megtérülésről beszélni, vagy társadalmi megtérülésről, de utóbbit is mérni kellene valahogyan. Dénes Ferenc szerint ha a sportlétesítmények társadalmi hasznát akarja igazolni az állam, akkor olyan sportigazgatásra van szükség, amely képes ezeket a hatásokat valóságosan követni és értékelni. Ez viszont újabb kérdést vet fel: akar-e és tud-e Magyarország olyan bürokráciát kiépíteni, amely ezt a mérést ténylegesen elvégzi.
Budapest 2040?
A magyarországi olimpiarendezés kérdése ebben az összefüggésben került elő. Dénes Ferenc szerint Magyarország akkor lehetne képes olimpiát rendezni, ha ebben társadalmi közmegegyezés születne. Ezen azonban nem pusztán népszavazást értett, hanem azt is, hogy minden állampolgár pontosan tudja, neki személy szerint mennyibe kerülne egy olimpia. A sportközgazdász szerint az országnak vannak létesítményei és van olyan sportkultúrája, amelyre lehet alapozni, de jelenleg nem világos, hogy 2040-ben milyen olimpiát kellene megrendezni, milyen helyszínekkel és milyen létesítményigénnyel.
Berki Krisztián olimpiai bajnokként érzelmileg természetesen támogatná, hogy Magyarország egyszer olimpiát rendezzen. Azt mondta,
nincs nagyobb siker egy sportoló életében annál, mint hazai közönség előtt nyerni.
Ugyanakkor gazdasági kérdésekben szerinte a szakembereknek kell dönteniük. Berki úgy látja, ha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság valóban komolyan gondolja a gazdaságosabb olimpiák elvét, akkor Magyarország alkalmas lehetne rendezőnek, akár több magyarországi és regionális helyszín bevonásával is.
Reális időpontként azonban ő sem a közeli jövőt említette. Szerinte 2040 előtt aligha nyílhat valódi esély, hiszen 2032-ben Brisbane rendezi a játékokat, az olimpia európai visszatérésekor pedig erős verseny várható a pályázók között. Berki szerint az is alapfeltétel, hogy az olimpia ne újabb belpolitikai törésvonalat hozzon létre: semmi értelme nincs olyan rendezésnek, amelyet az ország egyik része akar, a másik viszont elutasít.
A kerekasztal egyik legfontosabb tanulsága így végül nem az volt, hogy Magyarország alkalmas-e olimpiát rendezni, hanem az, hogy
a magyar sport egészének finanszírozását kell újragondolni.
A közpénz, a TAO, a szponzori piac, a stadionok fenntartása, az iskolai sport és az olimpiai álmok ugyanannak a kérdésnek a különböző oldalai: mit vár a társadalom a sporttól, mennyit hajlandó ezért fizetni, és ki tudja-e mutatni a rendszer, hogy a befektetett pénz valóban értéket teremt.
