A magyar háztartások pénzügyi vagyona öt év alatt csaknem megduplázódott, mégsem jut el a gazdaságba.
A Blochamps elemzése szerint a probléma csak egy része a pénz hiánya, de az is, hogy a megtakarítások jelentős része nem kerül befektetésre – még ott sem, ahol lenne rá lehetőség. A megtakarítások hozamának lefölözése egy szűk rétegre koncentrálódik.
A magyar gazdaság egyik legnagyobb félreértése, hogy forráshiányos. A számok a lakossági oldalon ennek épp az ellenkezőjét mutatják: a háztartások nettó pénzügyi vagyona 2020 és 2025 között 56 ezermilliárd forintról több mint 101 ezer milliárd forintra nőtt, miközben a klasszikus pénzügyi eszközök – készpénz, betétek, kötvények, befektetési jegyek és részvények – állománya 38 ezer milliárd forintról közel 68 ezer milliárd forintra emelkedett.
„Bár lehetne persze még nagyobb a lakossági pénzügyi vagyon, a probléma mégsem az, hogy nincs pénz a rendszerben, hanem az, hogy a vagyon jelentős része nem kerül döntési helyzetbe” – mondta Karagich István, a Blochamps Capital ügyvezetője.
A növekedés szerkezete ráadásul félrevezető. A klasszikus pénzügyi vagyon 5 év alatt 77 százalékkal nőtt, miközben a privátbanki vagyon 84 százalékkal bővült. Inflációval korrigálva a különbség még markánsabb: míg a klasszikus pénzügyi vagyon reálértéken mintegy 10 százalékkal bővült, addig a privátbanki vagyon hozzávetőleg 15–20 százalékos növekedést mutatott.
Ez azt jelenti, hogy a felső, aktívan befektető réteg vagyona reálértelemben is érdemben gyorsabban nőtt. Ez arra utal, hogy a növekmény nagyobb része ennél a körnél jelent meg. „Ez nem robbanásszerű vagyonkoncentráció, de egyértelmű irány: a növekmény egyre inkább az aktív, befektető rétegnél csapódik le” – mondta Karagich István.
A rendszer kettészakadt: aktív felső réteg, passzív többség
A számok mögé nézve az látszik, hogy a privátbanki vagyon a klasszikus pénzügyi eszközökön belül 16,6-ról 17,2 százalékra nőtt. Itt is egyértelmű a trend: a vagyon egyre nagyobb része kerül aktív kezelésbe – ez azonban nem széles körben, hanem csupán a felső rétegekben történik, mely praktikusan a kezelt vagyonban 11 700 milliárdos privátbanki ügyfélréteget jelentő legfelső vagyoncentilist takarja.
A magyar pénzügyi vagyonrendszere ma kétsebességes. Egy szűk, mintegy 50 ezer háztartást jelentő felső réteg aktívan kezeli vagyonát, diverzifikál, befektet, míg a lakosság jelentős része nincs jelen a megtakarítási piacon. Ezt jól mutatja, hogy:
- több mint 10 000 milliárd forint van látra szóló számlákon,
- a készpénzállomány továbbra is 7000 milliárd forint felett van,
- miközben a befektetési döntések döntően egy szűk körben koncentrálódnak.
Fontos ugyanakkor, hogy ez nem pusztán „rossz döntés” kérdése. A háztartások jelentős része jövedelmi helyzetéből adódóan nem képes érdemi megtakarításra, azonosítható megtakarítással 800 ezer állampolgár rendelkezik egyáltalán, így a számlapénz és készpénz egy része valóban rövid távú likviditási tartalék. „Ez azonban nem magyarázza a teljes képet. A rendszerben lévő pénz egy része egyszerűen nem jut el a befektetési döntésig – még ott sem, ahol erre lenne lehetőség. A számok azt mutatják, hogy ebből a körből is 500 ezer fő körül lehet, akiknek az állampapír jelenti a kockázati plafont, ami legalább ahhoz képest jó hír számukra, hogy 5 év alatt 52 százalék, míg 15 év alatt 100 százalék volt az infláció” – tette hozzá Karagich.
Az állampapír sem oldotta meg a problémát, sőt…
Az elmúlt évek egyik legfontosabb gazdaságpolitikai eszköze a lakossági állampapír volt. A cél egyértelmű volt: bevonni a lakosságot a finanszírozásba és erősíteni a megtakarítási kultúrát. A gyakorlat azonban vegyes képet mutat. Bár több százezer állampapír-számla nyílt meg, a Blochamps becslése szerint az állomány jelentős része – mintegy 60 százaléka – a vagyonos felső rétegeknél koncentrálódik. Vagyis az extrahozam jelentős része nem a középréteget erősíti, hanem a már eleve magas pénzügyi vagyonnal rendelkezőket.
Ez azt is jelenti, hogy az állampapír-program, bár százezreket késztetett Államkincstári számlanyitásra, ám:
- nem hozott áttörést a megtakarítási struktúrában,
- nem szélesítette érdemben a befektetői tudatossági bázist,
- és nem tudta aktivizálni a passzív pénzek jelentős részét.
Nem a vagyon kevés – a közvetítés gyenge
A fenti folyamatok alapján a Blochamps álláspontja egyértelmű: Magyarországon nem a pénzügyi vagyon nagysága, hanem annak működése az igazi probléma.
A teljes pénzügyi vagyon növekedése mögött jelentős részben nem likvid, modellalapú eszközök – például vállalkozási részesedések – állnak, miközben a valóban mozgósítható pénz aránya bőven hagyott növekedési potenciált maga mögött. Ezzel párhuzamosan a klasszikus pénzügyi eszközökön belül is fennmaradt a passzív struktúra dominanciája.
A következő évek egyik legfontosabb gazdaságpolitikai kérdése nem az, hogy mennyi pénz van a rendszerben, hanem az, hogy ez a pénz hogyan kerül be a gazdaság vérkeringésébe.
„Nem az a fő kérdés, hogy mibe fektetünk, hanem az, hogy megszületik-e egyáltalán a döntés. A magyar gazdaságban ma a legnagyobb lakossági és nemzetgazdasági tartalék nem a rejtett vagyon adóztatása, hanem a halogatott döntés. A munkáltatói befizetések kedvezményes adózása például egyszerre szolgálná a dolgozói lojalitás erősítését, a hosszú távú pénzügyi öngondoskodást és a jövőbeni állami teher csökkentését” – fogalmazott Karagich István.
Elképzelhetetlen, hogy 2026 után ne kezdődjön el nyílt beszéd a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságáról. Ennek egyik legkézenfekvőbb eszköze az öngondoskodás újra beemelése a kedvezményes cafeteria-elemek közé, egyéni nyugdíjszámlák támogatásával. Itt nemcsak társadalompolitikai, hanem finanszírozási logika is van: ha az önkéntes nyugdíj- és egészségpénztári szektor intézményi forrásoldala nő, akkor ezek az intézmények egyre nagyobb arányban jelenhetnek meg a hosszú futamidejű állampapírok piacán. Mivel számukra hosszú távú befektetésről van szó, az államnak nem kell megfizetnie a direkt lakossági értékesítés magasabb kamatprémiumát. Vagyis az öngondoskodás ösztönzése olcsóbbá teheti az államadósság hazai finanszírozását is.
A Blochamps szerint a valódi pénzügyi tudatossági fordulat nem új források bevonásából, hanem a meglévő vagyon aktivizálásából kell fakadjon. Ehhez azonban nem egyetlen eszköz, hanem célzott ösztönzőrendszer szükséges, amely:
- csökkenti a passzív pénztartás arányát,
- erősíti a pénzügyi közvetítőrendszer és az öngondoskodás szerepét,
- és belépési pontot teremt azok számára is, akik ma kimaradnak a befektetési döntésekből.
„Magyarországon nem a nominális lakossági vagyon hiánya a legfőbb fejfájás – hanem az a mechanizmus, amely a pénzből döntést, a döntésből növekedést, a növekedésből pedig széleskörű öngondoskodási bázist csinál” – zárta gondolatait Karagich István.