A jegybankok szinte a világon mindenütt azzal kerültek szembe, hogy visszatér az 1970-es éves rémes forgatókönyve, a stagnáló gazdaság és az infláció párosa, azaz a stagfláció – írja a Financial Times. Erre a fenyegetésre eddig különböző választ adtak. Norvégia és sok feltörekvő ország központi bankja (köztük az MNB) emelte alapkamatát, a Fed és a Bank of England (BoE) megkezdte az előkészületeket a szigorításra, miközben az Európai Központi Bank és a Bank of Japan (BoJ) egyelőre nem lépett.
A bizonytalannak tűnő reakciók hátterében az lehet, ami Megan Green, a Harvard University professzora szerint a központi bankok legrosszabb rémálma: a világgazdaság növekedésének leállása párosulva a növekvő inflációval. Más szóval az előbb említett stagfláció, amivel nem tudnak mit kezdeni. A közgazdasági tankönyvek szerint az olyan kínálati oldalról jelentkező, sokkszerű drágulás, amilyet például az 1970-es évek olajárrobbanása jelentett, nem kezelhetők a szokásos jegybanki módszerekkel. Dhaval Joshi, a BCA Research kutatóintézet vezető stratégiája kifejezetten veszélyesnek tartja az ilyen típusú áremelkedést.
A monetáris politika jól elboldogul azzal, ha a kereslet, a fogyasztók és a vállalatok költekezése pörgeti az inflációt, hiszen ez a pénzbőségnek véget vető kamatemeléssel kezelhető. Ha azonban az energiaárak nőnek vagy, mint jelenleg, a széteső ellátási, szállítási láncok hajtják fel az árakat, akkor a beavatkozás kockázatos. Ahogy Andrew Beiley, a BoE elnöke fogalmazott, a központi bankok nem tudnak arról gondoskodni, hogy több chip legyen a piacon, vagy fújjon a szél, ami enyhíthetné a hiányt a félvezetők, illetve az energiaszolgáltatás piacán.
A helyzet nehéz
Jerome Powell, az amerikai Fed elnöke a napokban elismerte, hogy a bank szakértőit meglepte, milyen jelentős ellátási szűk keresztmetszetek alakultak ki. Ennek ellenére nem adták fel azt a véleményüket, hogy az ebből fakadó áremelkedés idővel el fog halványulni. Ezt egyelőre alátámasztják a hosszabb távú inflációs várakozások is, amelyek szintén az áremelési nyomás enyhülésére számítanak.
Ez a helyzet azonban ingataggá, veszélyessé válhat, ha bekövetkezik egy törés az inflációs pszichológiában, ami ahhoz vezet, hogy a vállalatok elkezdik emelni az áraikat és az alkalmazottaik bérét, mert arra számítanak, hogy beszállítóik és versenytársaik is ezt fogják tenni – mondja David Wilcox, a Peterson Institute for International Economics professzora, aki korábban dolgozott a Fed apparátusában is. Ez ugyanis szerinte elvezethet az inflációs várakozások hólabdaszerű emelkedéséhez.
Különböző taktikák
Az USA GDP-je hat százalékkal pattanhat fel a járvány okozta hanyatlás után, mire válaszul a Fed legalább három kamatemelést ígér 2023 végéig. Ezeket a változtatásokat hozzáigazítják ahhoz, hogyan reagálnak a vállalatok a költségeik növelésére. Ha emelik az áraikat, gyorsabban jöhet a válasz az ebből fakadó inflációra. A BoE eközben a munkaerőpiacra figyel. Ha a bérek a termelékenység emelkedése nélkül nőnek, így a kereslet folyamatosan magasabb lehet a kínálatnál, akkor szigoríthat.
Az eurózónában magasabb a munkanélküliség, mint az Egyesült Királyságban, az áruhiány kevésbé súlyos, így az ECB egyelőre nem lép a szigorítás útjára, annak ellenére, hogy az eurózóna inflációja 13 éves csúcsot döntött. A BoJ sajátos helyzetben van: hosszú ideje harcol a defláció ellen, ezért a termelési láncok szakadozásából fakadó inflációt hasznosnak tartja. Összességében az igazi gond nem pusztán az hogy nem a túlzott kereslet, hanem a kínálat hiánya hajtja fel az árakat - véli Jean Boivin, a Bank of Canada elnökhelyettese –, hanem az, hogy ellátási sokkot élünk át. Így nem lehet tankönyvi módon kezelni a bajt.
