Pocsékabb kezdetet nemigen képzelhetett magának Alan Greenspan, amikor 1987 augusztusában átvette az USA jegybankjának szerepét betöltő Federal Reserve elnöki tisztét Paul Volckertől. Alig két hónapja volt hivatalban, amikor a Wall Street fennállásának legnagyobb krachját produkálta. Greenspan azonban váratlan magabiztosságról tett tanúbizonyságot, és a pénzpiaci likviditás bővítésével sikerült elejét vennie a katasztrófának. Később, immár tapasztalt jegybankárként, monetáris eszközökkel minimalizálta az ázsiai és az orosz devizaválság hatásait, majd a technológiai lufi 2000-es kidurranása és a 2001-es terrortámadások következményeit. Regnálása alatt az amerikai gazdaság mindössze kétszer került recesszióba – mindkettő kevesebb mint egy évig tartott –, ugyanakkor történetének leghosszabb expanziós időszakát élte meg.
Érthető, ha sokan a valaha élt legnagyobb jegybankelnöknek tartják az annak idején még Ronald Reagan által kinevezett, nyolcvanadik életévét márciusban betöltő Greenspant. A megítélés azonban korántsem egységes. Azt ugyan a bírálók is elismerik, hogy a kilencvenes évekbeli alacsony kamatszint nagyban hozzájárult a gazdaság dinamikus bővüléséhez, de szemére vetik, hogy idejekorán alkalmazott szigorítással megakadályozhatta volna a tőzsdei lufi kialakulását és az árfolyamok összeomlását. Hasonló kritika manapság is megfogalmazódik: az elmúlt évek nyomott kamatai mellett az amerikai háztartások nyakló nélkül vettek fel hiteleket, s együttes adósságuk ma már 11 ezer milliárd dollárt tesz ki, ami a bruttó hazai termék (GDP) 87 százalékának felel meg. Amikor Greenspan hivatalba lépett, ez az összeg még csak 2,7 ezer milliárd dollár volt, az akkori GDP 58 százaléka.
Sima átmenet lesz – vélekednek a Wall Streeten annak kapcsán, hogy mától Ben Bernanke veszi át a Federal Reserve irányítását. Való igaz, hogy a távozó Alan Greenspan nem hagy utódjára komolyabb bevégzetlen feladatot, bár Bernankére vár még annak az „apróságnak” az eldöntése, hogy a tegnapi kamatemelés után legyen-e még márciusban is újabb szigorítás. E tekintetben a piac véleménye megoszlik, azt azonban szinte mindenki biztosra veszi, hogy ha egyáltalán sor kerül rá, a márciusi lesz az utolsó lépés a hiteldrágítási sorozatban.
Ha nem következik be valamilyen külső sokk – újabb terrortámadás vagy háború –, akkor nemcsak az átmenet, de Bernanke egész elnöki ténykedése simábbnak ígérkezik Greenspanénél. Amióta George W. Bush elnök tavaly októberben őt jelölte a Fed élére, Bernanke – aki előzőleg már 2002-től a kormányzótanács tagja volt – számos alkalommal megfogalmazta krédóját, amely szerint a jegybanknak kiszámítható politikát kell folytatnia. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy az ingadozó élelmiszer- és energiaárak nélkül számított maginfláció vonatkozásában bevezetnének egy célsávot, s ha a pénzromlás üteme kilép abból, a Fed a megfelelő irányban módosítja a kamatot.
Bár az újítással Bernanke csak akkor élne, ha az ügyben kialakulna a még hiányzó konszenzus a Fed kormányzótanácsában, sokan máris azt kifogásolják, hogy a változtatás túl merev rendszert eredményezne. Korlátozná a monetáris politika mozgásterét, s megnehezítené a hatékony reakciót például abban az esetben, ha a lakóingatlanárak hirtelen meredeken zuhanni kezdenének. Az ellenzők felhánytorgatják azt is, hogy az akadémiai múlttal rendelkező Bernankének – aki 1979-től 2002-ig egyetemeken tanított, ezen belül 1996-tól a Princeton gazdasági karát vezette – nincs kellő gyakorlati tapasztalata a Fed irányításához, s nem tud kommunikálni a piacokkal. Támogatói viszont azt hangoztatják, hogy a reformmal a befektetők könnyebben meg tudnák jósolni a Fed döntéseit, nem érnék őket meglepetések.
