Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Akinek megadatott, hogy igazi török kávét igyon, sosem felejti el a krémszerűen sűrű, hihetetlenül erős és ízes, fenséges italt.
A kávé karrierje Keletről indult, s az oszmán birodalomban vált az élénkítő ital közösségformáló tényezővé, politikai-társadalmi-vallási viharok kiváltójává. A muszlim hagyomány szerint először Jemenben kezdték inni, s a XVI. században már az iszlám világ jelentős részén elterjedt. Bár otthon is főzték és itták, a fogyasztás jellegzetes színtere előbb az utca, majd a kávéház lett, amely a városi emberek szórakozóhelye, vitaklubja és egyfajta közéleti fóruma lett. Egy török közmondás szerint: „Az ember lelke nem kávéra, s nem is kávéházra vágyik; az ember barátra vágyik – a kávé csupán ürügy”.
A birodalom központjában, Isztambulban az 1550-es évek közepén nyíltak meg az első kávéházak. II. Szulejmán uralkodásának végére már mintegy 50 volt, és a számuk II. Szelim (1566–1574) és III. Murád (1574–1595) idejében – az időről időre elrendelt tilalmak ellenére – fokozatosan 600 fölé emelkedett. A XVII. század közepén egy francia utazó így írt: „Van nekik egy nagyon megszokott italuk. Ezt kávénak mondják, és a nap minden órájában isszák. ... A kávét leginkább a törököknél fogyasztják, s nincs olyan gazdag vagy szegény ember, aki ne inna napjában legkevesebb 2-3 csésze kávét. A kávé azokhoz a dolgokhoz tartozik, amiket a férj köteles biztosítani a feleségének...”
A kávé készítéséről a következő leírást adja: „Ha ebből inni kívánnak, vesznek egy edényt, amit kifejezetten e célra tartanak és ibriknek hívnak. Ezt megtöltik vízzel, és forralják. Mikor felforr, három csészéhez egy púpozott kanállal tesznek bele ebből a (kávé)porból. Amikor ez is felforr, gyorsan lekapják a tűzről, vagy keverni kezdik; ellenkező esetben kifut, ugyanis hirtelen emelkedik. Miután ilyen módon 10–12-szer forrásig hevítik, festett fatálcára kirakott porceláncsészékbe töltik, és forró állapotban hozzák ki...” A törökök hosszú ideig mindenféle adalék nélkül itták a kávét, tejet csak jóval később kezdtek tenni bele, akárcsak cukrot, (amelyet az első „kávés” századokban még nem is gyártottak). A kávéház általában egyetlen helyiségből állt, a vendégek „dívánokon” ülve fogyasztották el a kiszolgálók által odahordott keserű italt. A kávéház az oszmán birodalomban jellegzetesen városi intézmény maradt. Még 1945-ben is a török falvaknak csupán 13 százalékában működött ilyen. Közönségük a XVI–XVII. században olyan sokrétű volt, mint maga az oszmán társadalom. A későbbi századokban a kávéházak mindinkább szakosodtak: létrejöttek a zenés (szemai) és az olvasó (kiraathane) kávéházak, és az egyes társadalmi csoportok is külön hávéházakba kezdtek el járni. A folyamatot jól jellemzi, hogy a XVIII. században minden janicsárezred számára külön kávéházakat nyitottak. A XVII. századtól a kávéházi szórakozás és időtöltés kiegészült a vízipipa (nargilé) szívásával, ami valóságos szertartássá változtatta a dohányzást.
Nem mindenki fogadta örömmel a kávé elterjedését – már 1511-ben Mekkában be akarták tiltani a kávéivást és a kávéházakat, az ott folyó kábítószer-fogyasztásra hivatkozva. Az első tiltások már Szulejmán alatt életbe léptek. Sok foganatjuk azonban aligha lehetett, mert 1567-ben II. Szelim parancsot adott az összes fővárosi kávéház és kocsma bezárására. III. Murád 1583-ban hasonló értelmű rendeletet bocsátott ki, de ő már gályarabsággal fenyegette meg azokat, akik az előírást megszegve kávéházakat tartanak fenn. 1589 és 1591 körül újabb tiltó rendelkezések jelentek meg, ám valószínűleg ugyanúgy nem értek el eredményt, mint az addigiak, miután úgy látszik, maguk a szultánok sem vették komolyan a tilalmakat. IV. Murád azonban 1633-ban egy tűzvész ürügyén – amely állítólag egy kávéházban kezdődött – elrendelte a birodalom területén működő összes kávéház lerombolását, továbbá halálbüntetés terhe mellett betiltotta a kávé és a dohány használatát. A szultán életében a rendeleteket szigorúan betartották, aztán lassan visszaállt az élet a rendes kerékvágásba, a szigor enyhülni kezdett, s a tilalmak lassanként feledésbe merültek.
A kávé ellenzői hol a bódító italok fogyasztásának vallási tilalmára hivatkoztak, ami azonban nem felelt meg a tényeknek, hol azzal érveltek, hogy ártalmas: túlzott fogyasztása súlyosabb esetekben letargiát, melankóliát, sőt leprát okoz, és csökkenti a szexuális aktivitást. A kávéházak betiltásáról szóló szultáni parancsok ugyanakkor általában a társadalmi erkölcs védelmével indokolták a döntést, de mindenki tudta: igazából az nem tetszik a hatalomnak, hogy a kávéházi közönség politizál. A XVII. század végére aztán az állam, amely egyre inkább rászorult a kávéból származó adóbevételekre, már intézkedések sorával segítette a kávékereskedelmet, így a kávé és a kávéház a török civilizáció integráns részévé vált.
Forrás: Fodor Pál – A KÁVÉSZEMEK KARRIERJE – A kávé kultúrtörténete
