Donald Broadbent angol pszichológus, a kognitív pszichológia meghatározó alakjának ’50-es években azt mondta, a figyelem szűrőként működik. Átengedi az ingereket, de a nem figyelt ingerek is fennakadnak a szűrőn és egy rövid ideig előhívhatók. Ezek ehetnek auditív, vizuális, taktilis - bőrünk által tapasztalt - érzékszervi információk – írja a femina.hu. Azaz, nem is figyelünk a rádióra, mégis zavaró lehet egy másik fontosabb inger hatásában.
Anne-Marie Bonnel és Ervin Hafter néhány évtizeddel később az emberi figyelmet már radarhoz hasonlították.
Kutatásaik során arra jöttek rá, hogy az embereknek véges mennyiségű figyelmük van, de ez jobbra-balra radarként inog a látás és a hallás között. Ha teljesen a látás felé mutat, akkor nem tudunk a hallásra összpontosítani, és fordítva. De, ha egy kis figyelmet a hallás köt le, akkor agyunk kevésbé tudja befogadni a vizuális ingereket.
Amikor tehát az a feladatunk, hogy nagyon koncentráljunk a látási ingerekre, akkor automatikusan kizárjunk a fülünket ért ingereket. Ezért fordulhat elő parkolás közben, hogy lehalkítjuk, lekapcsoljuk a zenét, vagy balra kanyarodáskor elhallgatunk, megszakítjuk a mellettünk ülővel folytatott beszélgetést, majd, amikor újra egyenesbe kerül a kocsi, folytatjuk, mintha mi sem történt volna.
Balra kanyarodáskor például nagyon koncentrálunk a szembejövő forgalomra, arra, hogy megfelelően becsüljük meg a sebességet, időt, távolságot, miközben valószínűleg a tükörbe is bele kell pillantani. Mindezt a sofőr nem tudja kellő biztonsággal megtenni, ha közben még beszél is – magyarázta Benjamin Silber klinikai szakpszichológus.
