Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
– Az egészségpénztárak érzékelhetően félnek mindenféle változástól, nehezen tudják ugyanis elképzelni, hogy a módosítások iránya pozitív is lehet. Nem várható valamilyen kellemes meglepetés?
– Most készít az OEP részéről a kasszákkal közösen egy együttműködési megállapodást. Ebben részben a különböző feladatokat próbáljuk meghatározni. Távolra mutató és példa értékű volna, ha sikerülne elérni, hogy az egészségpénztáraknak ne kelljen külön megállapodniuk az OEP-pel szerződött szolgáltatókkal, például a kórházakkal, szakrendelőkkel. A kórházak többsége külön térítés ellenében ma is tud pluszszolgáltatásokat nyújtani. Ebbe számtalan dolog beletartozhat, az elhelyezéstől az étkezésen át akár az extra vizsgálatokig. Mindez azonban az egyedi szerződéskötési igények miatt ma még nem működhet jól. Mindenképpen hasznos lenne tehát ebbe a rendszerbe beépíteni valamiféle automatizmust.
– Ez nem erősítené fel az amúgy is meglévő félelmeket, hogy az egészségügyi ellátás polarizálódik, szegényekére és gazdagokéra szakad?
– Az egészségügyi alapellátás terén nincs megkülönböztetés. Ez szolidaritási alapon, a jövedelemtől és a befizetett járulékoktól függetlenül jár mindenkinek.
Azon szolgáltatások esetében azonban, amelyek nem az élet mentését szolgálják, illetve nem befolyásolják közvetlenül a gyógyulás esélyét, az eltérések természetesek. Tény, hogy a magánbiztosítások, így az egészségpénztárak esetében is az állampolgár anyagi helyzete és nem egészségi állapota számít. Ez az eltérés azonban az élet minden területén létezik. Nem járunk egyforma ruhában, azonos kategóriájú autóval és a lakóhelyek között is jókora különbségek vannak.
– Nem kellett volna mégis valamilyen mértékben (például a csoportos szűrőprogramok finanszírozása érdekében) az egészségpénztáraknál is megtartani a régebben alkalmazott szolidaritási hányadot?
– Az előbb említett elv alapján a szolidaritás egyértelműen a társadalombiztosítás (tb) feladata, az egészségpénztárak funkciója egészen más. A régebbi rendszerben a tagoknak egyszerűen nem lehetett elmagyarázni, hogy miközben fizetik a tb-járulékot, az öngondoskodásra szánt forintjaikból milyen alapon vesznek el tőlük további összegeket. Tény, hogy az egészségpénztárak felelőssége megnő, olyan szolgáltatási palettát kell ugyanis összeállítaniuk, amellyel segítik az egészségtudatos szemlélet kialakítását. A modern gyógyászat alappillére valószínűleg egyre inkább az egészséges életmódra való törekvés és a megelőzés lesz.
– Azt azonban tudomásom szerint senki sem ellenőrzi, hogy a kasszák ennek a feladatuknak mennyiben felelnek meg. Különben sem egyszerű eldönteni, hogy az egészségpénztárak elsődlegesen pénzügyi szervezetek vagy egészségügyi szolgáltatást szervezők, illetve inkább pusztán finanszírozók.
– Az egészségpénztárak egyértelműen a tb kiegészítői, a rendszer ráépült részei. Az uniós versenyszabályok sem vonatkoznak ezekre a nonprofit, önkéntesen szerveződött intézményekre. A kasszák felügyeletét pedig ellátja a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF).
– A PSZÁF azonban aligha tudja megítélni, hogy egy kassza valóban az egészséges életmódra „nevel”, a betegségmegelőzési szemléletet terjeszti vagy inkább pénzgyűjtő helyként próbál funkcionálni.
– Az OEP is igyekszik minden vonatkozásban együttműködni a felügyelettel. Kidolgozhatunk azonban bármilyen precíz szabályozást, az semmiképpen sem pótolhatja magukat az embereket. Az ő elvárásaikat. A legerősebb kontroll éppen általuk valósulhat meg.
– Nyilvánvalóan ennek a szemléletnek a jegyében született a számlaadási előírás, de ez – legalábbis egyelőre – nem tűnik túl sikeresnek.
– A kórházaknak képeseknek kell lenniük – és képesek is – arra, hogy számlát adjanak a távozó betegeknek, de ők erre egyszerűen nem tartanak igényt. Mindaddig pedig, amíg az élet más területeihez hasonlóan az egészségügyben nem szembesülünk azzal, hogy melyik szolgáltatás pontosan mennyibe kerül – még ha a tb közbeiktatásával fizetünk is érte –, addig a dolgokat nem lehet a valós értékükön kezelni. A számláról a beteg minden alkalommal ellenőrizhetné, vajon valóban megtörténtek-e a nevéhez kapcsolt beavatkozások. Ez ráadásul visszajelzést adna az egészségügyben dolgozóknak, hogy döntéseik (vizsgálatok, kezelések előírása) milyen pénzügyi következménnyel járnak. Az egészségpénztárak szerepe egyébként éppen az állampolgárok ilyen irányú tudatosságának kialakításában lehet óriási. Az egyéni számláknál ugyanis mindenki pontosan tudja, mire mennyit adott ki. Az egészségügyi szolgáltatásoknak a társadalombiztosítás körülbelül 75 százalékát fizeti. Ez az arány azokra a területekre vonatkozik, amelyeket a tb egyáltalán finanszíroz. Az emberek ténylegesen mintegy 300 milliárd forintot költenek saját zsebből. Várakozásaink szerint ennek az összegnek egyre nagyobb hányada kerülhet (az egészségpénztárak bekapcsolódása révén) szervezett keretek közé.
– Azt hiszem, ez azért nem ennyire egyszerű. Beszéltem ugyanis olyan egészségügyi szolgáltatókkal (például fogorvossal), akik azt mondták: nem szerződnek egészségpénztárral, mert akkor a számlaadási kötelezettség miatt drámaian zuhan a jövedelmük. Ez a dolog egyik része, a másik a hálapénz, amelynek kiesése – az egészségügyi dolgozók jelenlegi bérviszonyait figyelembe véve – akár az egész rendszert felboríthatja.
– Ami az első dolgot illeti: szervezett háttérrel rendelkező vásárló egészen más pozíciókat érhet el a piacon, mint az egyének külön-külön. Csodálkoznék tehát, ha az említett szolgáltatók nem kényszerülnének szemléletük megváltoztatására. A hálapénzzel kapcsolatban pedig határozottan állítom, hogy arról az orvostársadalomnak az a része állítja, hogy a mai egészségügyi rendszer működtető ereje, amelynek jut ebből a különleges jövedelemforrásból. Becslésünk szerint a hálapénz összege évi 40–60 milliárd forint lehet. A tb keretei között járulékainkból és adónkból tavaly az OEP-n keresztül az egészségügyi rendszer napi működtetésére tavaly mintegy 1400 milliárd forint ment el. Ehhez jönnek még az önkormányzatok és az állami céltámogatások rendszerén keresztül a fejlesztésekre fordított összegek, valamint az egyéni kiadások. Senki sem gondolhatja tehát komolyan, hogy az egészségügyre kiadott pénz kevesebb mint három százaléka az egész szisztéma szempontjából ennyire kitüntetett szerepű lenne. A helyzet fonákságát jól jelzi, hogy a jelenlegi kormányzati ciklus elején az 50 százalékos közalkalmazotti béremeléssel évi 130 milliárd forint, azaz a hálapénz kétszeresét is meghaladó összeg került be az egészségügyi bérekbe, mégsem történt semmilyen érdemi változás.
– Nem gondolja, hogy valódi reform nélkül ennek szükségszerűen így kellett lennie?
– Már 1991-ben született egy országgyűlési határozat, amely lefektette, hogy a nyugdíj- és az egészségügyi rendszert miként kell átalakítani. A hárompilléres megoldás a nyugdíj esetében meg is valósult. Hasonlóan három lábra állítható az egészségügy. Az állami alapgondoskodás mindenkit alanyi jogon megillet. A tb-nek mai formájában kizárólag a járulékfizetőket kellene szolgálnia, és ezt egészíthetné ki egy öngondoskodási rész. Utóbbiba tartoznak az önkéntes alapon szerveződő egészségpénztárak, amelyekben bárki lehet tag, és az üzleti biztosítók, amelyeknél viszont már kockázatfelmérés folyik.
– Ez így tulajdonképpen három és fél pillérnek is tekinthető. A nem üzleti harmadik pillért a nyugdíjrendszerhez hasonlóan nem lehetne úgy megerősíteni, hogy a tb-járulékok egy részét az egészségpénztárakhoz irányítanák át, mintegy egyéni kontroll alá helyezve azokat?
– Jelenleg 3,5 millió járulékfizető tart el 10 millió embert, így nem csoda, hogy a tb-kassza hatalmas hiánnyal küszködik. Egyszerűen nincs tehát miből elvenni.
