A gazdaságélénkítés politikai eszközrendszerét ma a közgazdasági irodalom két oldalról tartja lehetségesnek, a monetáris politika oldaláról - ami alatt általában kamatcsökkentést értenek -, és az aggregát kereslet menedzselésének az oldaláról, ami alatt általában a költségvetési kiadások növelését értik. E közgazdasági gondolkodás alternatíváját képezi az úgynevezett kínálatoldali közgazdaságtan. Ez ma azért vált újra fontos nézetrendszerré, mert Amerikában az újonnan beiktatott George Bush elnök a jelek szerint újra fel próbálja eleveníteni ezt a Ronald Reagan alatt egyszer már sikeressé vált gazdaságpolitikai stílust, adócsökkentési törvényjavaslata ezt az irányvonalat képviseli.
Valószínűleg sok közgazdász jobban örülne, ha a reagani gazdaságpolitika (Reaganomics) nem jött volna létre, ugyanis akkor vidáman el lehetne lubickolni a keynesiánus logika alapjain kialakult közgazdasági dogmarendszerben, szent és sérthetetlen lenne az állam gazdasági szerepvállalásának ideológiai bázisa. A Reaganomics pedig mindennek tényekkel alátámasztott cáfolata.
A keynesianizmus azért válhatott népszerű ideológiává, mert a mindenkori hatalmon lévők számára kedvező, az érdekeiket egyértelműen alátámasztó közgazdaságtant fogalmaz meg. Ahogy a marxi közgazdaságtan jó ideológiát szolgáltatott a kommunizmushoz, úgy a keynesianizmus jó ideológiát szolgáltat a szocialista jellegű, úgynevezett jóléti államokhoz. A keynesianizmus támadói általában olyan közgazdászok, akik erőteljesen kapitalista, liberális, piacorientált beállítódásúak. A legideologikusabb Keynes-ellenes irányzat a monetarizmus és a részben abból kinövő, inkább a fiskális politika összehúzására koncentráló kínálatoldali közgazdaságtan.
A Keynes általános elméletében kifejtett modell lényege, hogy bizonyos rugalmatlanságok miatt (árak, bérek) a makroszintű aggregát kereslet alatta marad a potenciális aggregát kínálatnak, ezért tartós egyensúlyvesztés következhet be a gazdaságban. Hiába növekednek az árak, az egyensúly, annak részeként a teljes foglalkoztatottság nem áll helyre. Ezt úgy lehet feloldani, hogy az állam megnyilvánul gazdasági szereplőként is, pótlólagos keresletet teremt - azaz költekezik, mégpedig a bevételein túlmenően -, így a keresletet feljebb húzza. Ennek eredményeként a gazdaság kibocsátása (GDP) a potenciális szintjéhez közelíthet, és létrejöhet a teljes foglalkoztatottság. E modell nagyon logikus és egyértelmű ideológiát nyújt egy erős állam számára.
Csakhogy az erős állam léte ördögi körhöz vezet. Ha az államnak költekeznie kell, kellenek az erős minisztériumok, amelyek elosztják a költekezésre szánt pénzeket. Majd a bürokrácia alaptulajdonsága szerint az apparátus növekszik, új és új feladatokat talál magának, ezért aztán egyre több pénzre lesz szüksége. Ebből természetesen az következik, hogy növelni kell az adókat, amelyeket persze megint - némi többlettel - el kell költeni. És ez így mehet, szinte akár a végtelenségig.
A keynesi közgazdaságtan létrehozta a politikusok fejében azt a téveszmét, hogy a költségvetésnek deficitesnek kell lennie. Úgy tűnik, hogy a honatyák sokszor már azt gondolják, hogy ami nem deficites, az nem is költségvetés. Ezt nagyon jól példázza, hogy a magyar költségvetés tervezésekor a parlamenti előterjesztés sarokszáma nem mondjuk a költségvetés főösszege, hanem a deficit a GDP százalékában, ami közgazdasági téveszme. Ráadásul az elméletből nem is következik, hiszen Keynes eredetileg pusztán annyit mondott, hogy bizonyos esetekben, például tartós recessszió idején kedvező dolog a deficit. Szó sem volt arról, hogy általános normának tekintendő.
A keynesianizmusból kiinduló bürokrácianövekedés, a magas adók, a nagy redisztribúció, a túlszabályozottság általában meghozza a maga gyümölcsét. Romlik a gazdasági hatékonyság, csökkennek a profitok, romlik a beruházási hajlandóság. A hetvenes évektől ez jellemezte Amerikát. Felütötte fejét a magas, nem csökkenthető infláció, a növekvő külkereskedelmi deficit, a gazdaság pedig éveken keresztül stagnáló-recessziós állapotba süllyedt. Erre csapott le Ronald Reagan vasökle, és a rendszert teljesen új pályára terelte, a kínálati oldali közgazdaságtan bázisán.
A kínálati közgazdaságtan a keynesi keresletmenedzselés helyett a kínálat menedzselését helyezi előtérbe. A kínálatoldaliak szerint felejtsük el a keynesi modellt, menjünk vissza a klasszikusokhoz. Hagyjuk érvényesülni az Adam Smith által feltárt „láthatatlan kezet", amely majd összehozza a keresletet a kínálattal, és elrendezi azt, hogy az egyéni érdekek érvényesülését célzó magatartások összessége előrevigye a közérdeket. Higgyük el Jean Baptiste Say-nek, hogy minden kínálat megteremti a maga keresletét.
A keresletmenedzselés ugyanis csak olyan áron valósítható meg, ha egyúttal eltorzítja a kínálatot is. Ha az állam elveszi a pénzt a megtakarítóktól, a tőkésektől, a potenciális befektetőktől, akkor a termelő beruházásokat csökkenti, ezáltal a jövőbeli kínálatot nyomorítja meg. Ha pedig elveszi a vállalati pénzeket, profitokat, akkor ugyancsak a beruházásokat kurtítja meg. A beruházásra szánt forrásokat pedig az állam nem termelő, nem hatékony fogyasztásra fordítja a keresleti oldalon. Ha ezt az erőforrás-allokációs torzítást sokáig csinálja a kormányzat, akkor előbb-utóbb komoly gazdasági problémák jelentkeznek, mint ahogy a 70-es évek végére az USA gazdaságában is. Reagan gazdaságpolitikájának középpontjában ezért az adócsökkentés és a kormányzat gazdasági szerepvállalásának visszaszorítása állt.
Az első reagani adócsökkentést 1981-ben hajtották végre. A személyi jövedelemadó legfelső sávját 70-ről 50 százalékra redukálta az előterjesztés nyomán az amerikai törvényhozás, elsősorban a felsőbb jövedelemosztályokat megcélozva. Emellett a vállalatok is jelentős adókedvezményekben részesültek, beruházási adókedvezmények és gyorsított értékcsökkenési leírás formájában. Majd 1986-ban a Reagan-kormányzat egy újabb adóreformmal a vállalati nyereségadót csökkentette 46-ról 33 százalékra, a személyi jövedelemadót pedig a tőkejövedelem-adókkal együtt tovább mérsékelték a 28 százalékos (!) legfelső adóráta szintjére.
A következmény azonnali befektetési és ingatlanpiaci robbanás lett. A részvénypiaci bika, ami tavalyig - egy-egy éves korrekciókkal megszakítva - rendületlenül vágtatott, még 1982-ben indult rohanásnak. A gazdaság 1983-tól indult növekedésnek, és a körülbelül félévnyi, 1991-es recessziótól eltekintve mindmáig folyamatosan növekszik. Az infláció - nem kis mértékben a Reagannel párhuzamosan tisztséget viselő Paul Volcker Fed-elnök legendásan szigorú monetáris politikájának köszönhetően - a Carter elnök által örökül hagyott 10-12 százalékról 1984-re 4 százalék körüli szintre csökkent.
Az amerikai gazdaság máig tartó remek teljesítményét sokan a reagani gazdaságpolitikai stílusváltástól datálják. A rajongók kínálatoldali forradalomként tartják számon a Reagan-kormányzat nyolc évét. A nem rajongó politológusok részéről is rendszeresen lehet olyan véleményeket hallani, hogy Roosevelt mellett Reagan volt a XX. század legmeghatározóbb elnökegyénisége. Az értékeléshez azonban nagymértékben hozzájárul az is, hogy Reagan a gazdasági sikerek mellett megnyerte a hidegháborút, egy-két zseniálisnak nevezhető külpolitikai húzásával összeomlasztotta a Szovjetuniót. Ami gazdaságpolitikai szempontból azért figyelemre méltó, mert a reagani hidegháborús stratégia - vagyis a fegyverkezési hajsza - hatalmas védelmi kiadásokkal, azaz költségvetési kiadásnövekedéssel járt.
Ezt a legtöbb politikus alighanem csak úgy vállalta volna fel, hogy kisírja a törvényhozó szervektől a további adónövelést. Reagan azonban éppen ellenkezőleg, azért harcolt a kongresszusi demokratákkal, hogy az adócsökkentéseket szavazzák meg. Ehhez egyes vélemények szerint óriási politikai bátorságra volt szükség. Az elnök egyébként azért sem harcolt, hogy a Fed csökkentse a kamatokat, és ezzel vegye le a terheket a gazdaságról, pedig a volckeri monetáris politika nem lazaságáról híresült el.
A második világháború óta a reagani időkben csökkent először a kormányzat terjedelme. Ennek ellenére egy felmérés szerint az államba vetett bizalom több mint két évtized után először a Reagan-adminisztráció időszakában növekedett. A különböző választásokon történő részvételi arány ugyancsak az ő elnöksége alatt indult újra növekedésnek akkori mélypontjáról.
A Clinton-adminisztráció megtörte az állam leépítésének a trendjét, 1993-ban adóemeléseket hajtott végre, az szja legfelső sávjának adókulcsát 39 százalékra emelte. Nagymértékű szociálpolitikai kiadásaival erőteljesen felduzzasztotta a költségvetési deficitet és az államadósságot. A nemrégiben megválasztott George Bush viszont újra a kínálati oldali közgazdaságtan útjára kíván lépni. Az adócsökkentés-tervezetek legalábbis ezt támasztják alá. A Fed elnöke, Alan Greenspan is szorgalmazza a költségvetési többlet részben adócsökkentésre, részben adósságtörlesztésre történő felhasználását.
Mivel a gazdaságból aggasztó jelek érkeztek, valószínűleg a kongresszus meg fogja szavazni az elnöki előterjesztést. Ez minden bizonnyal újabb lendületet ad a már csaknem két évtizede tartó amerikai fellendülésnek. Lehet, hogy a világ többi része is okulhatna az amerikai példából.
Gáspár Attila Zoltán
A gazdaság és az üzleti élet legfrissebb hírei az Economx.hu hírlevelében.
Küldtünk Önnek egy emailt! Nyissa meg és kattintson a Feliratkozás linkre a feliratkozása megerősítéséhez.
Ezután megkapja az Economx.hu Hírleveleit reggel és este.