A csodák mellett az ellentmondásokat említettem. Ki ne hallotta volna a gerillákról és drogbárókról szóló híreket, és sokan olvashattak a gyilkosságokról, emberrablásokról, a nagyvárosokban elharapózó bűnözésről. Van viszont Kolumbiának egy másik arca is, amelyről sokkal kevesebbet hallani, de amit bárki megtapasztalhat, aki személyesen kerül az ottaniakkal kapcsolatba: a nehézségek ellenére (vagy éppen ezért) jelenlévő derű, a sokszor már-már zavarbaejtő kedvesség, barátságosság, a segítőkészség és az európaiak számára szokatlan kommunikációs igény és könnyed kapcsolatteremtés. Ez szintén mind jellemző a kolumbiaiakra, Kolumbiára.
Az ellentmondásosság azonban nem csupán Kolumbia lakosaira és viharos történelmére jellemző, hanem az ország természetrajzára, látnivalóira is. Kolumbia Dél-Amerika negyedik legnagyobb állama, területe hozzávetőlegesen akkora, mint Spanyolország, Franciaország és Portugália együtt. Az országot keresztülszeli az Egyenlítő vonala, és - Dél-Amerikában egyedüliként - mind az Atlanti-, mind a Csendes-óceán mossa partjait. De nem ez az egyetlen „leg”, amivel Kolumbia büszkélkedhet. Itt (is) folyik a világ legbővizűbb folyója, az Amazonas. Itt található a rejtélyes elveszett várost (a Ciudad Perdida-t) évszázadokon át rejtegető Sierra Nevada de Santa Marta hegység. Legmagasabb csúcsai - mert kettő is van - 5775 méterrel magasodnak a közeli Karib-tenger szintje fölé, ez a hegység a világ legmagasabb partvidéki hegyvonulata.
Kolumbia abban is világelső, hogy itt a legmagasabb az egy területegységre eső állatfajok száma, amit jól jellemez, hogy az országban például több madárfaj él, mint Észak-Amerikában és Európában együttvéve. Az ország sokszínűségét bizonyítja még, hogy az Andok havas csúcsaitól kezdve, a trópusi esőerdőkön és karib-tengeri szigeteken keresztül, a sivatagokig szinte mindenféle tájegység megtalálható itt.
Érdekes megfigyelés, hogy - ellentétben a többi dél-amerikai országgal - Kolumbia legnagyobb városai (a sokmilliós Bogotá, a hírhedt Medellín és Calí) mind az ország belsejében találhatók. A tizenhatodik századtól kezdve folyamatosan a kontinensre érkező spanyol (és portugál) hódítók mindenhol másutt a tengerparti vidékeket kolonizálták, és ezért ott alakultak ki a legnagyobb városok. Kolumbiában volt azonban egy nagy különbség, ami miatt a konkvisztádorok vállalták, hogy dzsungeleken és hegyeken vergődnek keresztül, barátságtalan indiánokkal, vadállatokkal és trópusi betegségekkel veszik fel a küzdelmet: ez pedig nem más, mint az eldorádó legendája. El Dorado, a mesés aranyváros, ahol a kincsek halomban állnak, évszázadokon át foglalkoztatta az ide érkezőket, és biztosította az utánpótlást a megalapított városok számára. Az El Dorado jelentése „a bearanyozott ember”. Egy fogságba került indián (valószínűleg a kínvallatást alkalmazó kincséhes spanyolok kedvét keresve) egy tóról számolt be, ahol áldozati szertartás keretében egy tutaj fedélzetén szolgái tetőtől-talpig arannyal kenik be a törzsfőnököt. Ezután arany- és egyéb drágakőből készült tárgyakat szórnak a tó közepébe, míg végül a törzsfőnök is beugrik a vízbe, hogy lemossa magáról az aranyport.
A Guatavita-tó - vagy ahogy a helyiek hívják, a Laguna de Guatavita - a muiszka indiánok szent tava és rituális központja az eldorádó legenda bölcsője. A fővárostól, Bogotától mintegy órányi autózásra található az apró tengerszem, ami majd' 3000 méter magasan fekszik az Andokban egy kráterszerű hatalmas mélyedésben, amit zöld növénytakaró vesz körbe. A kráter minden valószínűség szerint egy hatalmas meteor becsapódása nyomán keletkezett. Az elmúlt századokban több próbálkozás is történt a tó lecsapolására, a hegyfal átvágására, amelyek során valóban találtak áldozati aranytárgyakat, de ezek értékét mindig meghaladták a munkálatok költségei, így aztán a kincskereső kalandorok kivétel nélkül elszegényedve haltak meg. Végül aztán a huszadik század elején a kolumbiai kormány természetvédelmi területté nyilvánította a Guatavitát
Kolumbiai barátaim kalauzoltak bennünket a tóhoz, bár érdekes módon számukra sem annyira ismert ez az eldugott hely, hogy minden gond nélkül odataláltunk volna. A 2500 méter magasan húzódó Sabana-fennsíkon autóztunk végig a kissé kaotikus Bogotától észak-keleti irányban. A fennsíkot hegyek szegélyezik, amelyek irányába kis utak ágaznak le a főútról. A térkép alapján mi is rátértünk egy ilyenre, és jópár perces kacskaringózás és emelkedés után, eljutottunk egy kis parkolóhoz. Az innen tovább egyre meredekebben vezető utat már sorompó zárta, így jó kis séta várt ránk.
Miközben felfelé haladtunk, egyre jobban kapkodva a levegőt elmeséltem, hogy azt hallottam, a Guatavita most is szent hely, de most már újabb keletú mítoszok kapcsolódnak hozzá. Sokan hiszik, hogy a tó valamiféle föld alatti titkos kapcsolatban áll a több száz kilóméternyire lévő Csendes-óceánnal, és hogy idegen lények használják a tavat az űrbe történő induláshoz vagy az érkezéshez. Persze a barátaim ebben nem hittek, de ismerték a történetet, és elmondták, hogy sokan járnak ide ki éjjelente, hogy a hegygerincen ülve lessék az eget. Ennek azonban nem csak az ufóvárás az oka, hanem az is, hogy a természet jelenségek - holdfogyatkozás, csillaghullás - itt sokkal tisztábban láthatók, mint a szmogos városban, és jobban is élvezhetők e romantikus környezetben.
Hozzávetőleg tíz percig tartott a séta a fákkal övezett hegyi úton, amikor egyszerre elfogytak a fák, és látszott, hogy véget ér az emelkedő. Aztán még pár lépés és hirtelen elénk tárult a látvány, aminek hatására percekig csöndben ámultunk. A nap hatásvadász módon pont akkor bukkant ki egy nagyobb felhő mögül, és hihetetlen zöld színt adott a tónak, ami úgy tündökölt a fényben, mint valami ékszer. Egy kis ösvényen álltunk, ami a kráter gerincén - néhol veszélyesen közel a meredélyhez - vezet végig, és amin körülbelül egy óra alatt meg lehet kerülni a tavat.
