A városkép igazolta az első benyomásokat. Minden pepec, kis afrikai Svájc, azzal a kivétellel, hogy itt az 500-as Merdzsóból egy fekete száll ki. Természetesen fehér is akadt bőven, összehasonlíthatatlanul több mint Kamerunban. Ennek így semmi Afrika hangulata nincs, gondoltuk, és elhatároztuk, hogy a tervezett két napot elfelejtve, már másnap továbbindulunk az Etosha Nemzeti Parkba.
Etosha Nemzeti Park
Namíbiában nem olyan egyszerűen megy, hogy csak odaballagsz a park bejáratához, hanem bizonyos helyekre előre be kell szerezni az engedélyt, és le kell foglalni a szállást az idegenforgalmi irodákban. Erre csak Windhoek-ban és Swakopmund-ban van lehetőség. A nemzeti parkok nyitvatartása egyébként nem időhöz kötött, hanem napkeltétől napnyugtáig tart.
Az úttól néhány méterre mindkét oldalon végig rácsok kísértek minket. Ezek védték az állatokat, és nem kevésbé minket, egy szerencsétlen találkozás kellemetlen következményeitől. Amerre mentünk, mindenfelé hatalmas termeszvárak tarkították a tájat. Az Etosha bejáratánál kaptunk egy papírt, amiben az szerepelt, hogy csak felhúzott ablakokkal közlekedhetünk, és eszünkbe se jusson kiszállni az autóból. A kempingig már csak néhány springbok nyújtott némi látnivalót.
A kempingtől nem messze van az itató, egy nagyobb pocsolya, amit egy sziklafal választott el a bámészkodó turistáktól. Reflektorral bevilágítják, mint a cirkuszban. Szerencsétlen állatoknak, viszont muszáj volt idejárni, mivel a park területén máshol nagyobb méretű vizet nem találtak. Először csak néhány orrszarvú iszogatott. Az első érdekes dolog egy idegen rhino felbukkanása volt. Az előbb érkező persze el akarta zavarni. De ilyen nagytestű állatoknál semmi sem működik villámgyorsasággal. Hosszú-hosszú percekig méregették egymást, kaparták a földet és fújtattak. Egy idő után az egyik megunta, és odébbállt. Aztán a távolban feltűnt egy elefántcsorda. Méltóságteljesen, libasorban ballagtak az itató felé, hogy irdatlan mennyiségű vizet locsoljanak magukba. Később még felbukkant három fiatal oroszlán is.
Aba-Huab
Namíbiában megdöbbentően jó az úthálózat, Nem döcög az autó, a kanyarok – amik uszkve úgy 100 km-enként, ha vannak – bedöntve, nehogy bajunk essék. Az iszonyú hőség miatt rengeteg a szórt földút, de ezek is jó minőségűek. A tájról akkor még nem is beszéltünk, csodálatos sziklás vonulatok, mintha a Marson utazgatnánk.
A Rock Finger-t egy hatalmas kődolomit, ami egymagában áll egy domb tetején. Évmilliók alatt a talaj lekopott körülötte, de ez az iszonyatos szikladarab ellenállt az időnek. A következő látnivaló a Petrifield Forest, a megkövesedett erdő volt. Szintén az idők kezdetén egy hatalmas folyam több ezer kilométerről idehordott nagy fatörzseket, amelyek itt megkövesedtek. A bejáratnál volt egy kis zsibvásár. Egész Namíbiában csak itt tudtunk csereberélni. Néhány baseball sapkáért és Kiskegyedes reklámpólóért cserébe gazdagabbak lettünk egy-két nyaklánccal.
Az Aba-Huab Camp már félig-meddig sivatagos rész. A semmi közepén, mindentől távol alakították ki ezt a kempinget. A tábor maga állítólag arról híres, hogy szárazabb évszakokban gyakran meglátogatják az elefántok, mivel a Huab folyó mellett fekszik. Ennek - mármint a Huab folyónak - mi nyomát sem láttuk, viszont bizonyítékként elefántürüléket a tábor kellős közepén igen. A namíb folyók amúgy is különlegesek. Útközben mindenhol táblák jelzik, hogy egy folyóhoz értünk, de csak egy kis huppanó jelzi, hogy átmentünk egy folyómedren. Esős évszakban ezek a medrek viszont elég sok kellemetlenséget okozhattak volna.
Skeleton Coast
Reggel továbbindultunk a Csontvázpart felé. A Csontvázpart nevének eredete elég kérdéses. Állítólag az itt található hajóroncsokról kapta a nevét. Hajóroncsokat sajnos egy darabot se láttunk. A part viszont végig tele van hófehér bálna és fókacsontokkal.
A kősivatag lassan összeolvadt a homoksivataggal. Ameddig a szem ellát, mindenhol a végtelen semmi. Az úton is órákig lehet haladni anélkül, hogy bárkivel is találkoznánk. A Csontvázpart kapuján áthaladva Torra Bay-ig mentünk, aminek közelében megnéztük a Uniab Delta vízesést. Nem vicc, ez tényleg egy kisebb vízesés a sivatag kellős közepén.
Swakopmund
A Cape Cross Seal Reserve után már hegyvidékesebb területek felé vettük az irányt. A Brandberg-hágó elég horror volt, ahogy iszonyú mélységeknél kanyarogtunk jobbra-balra. Itt, a Brandbergnél található a White Lady, egy több ezer éves falfestmény, ami állítólag egy fehér nőt ábrázol. Na, ez a világ legnagyobb átverése. Csak vezetővel lehet feljutni a White Lady-ig. Legalább félórás út egy iszonyatos hőfokú katlanban, sziklák között, amik csak úgy ontják magukból a hőséget. Amikor felértünk, kiderült, hogy a White Lady nem is fehér, ráadásul nem is nő. A rajz egy férfi vadászt ábrázol, aki az állatok színére festette magát.
A következő állomás Spitzkoppe volt. Egymás mellett álló süveg alakú sziklaformák. Innen Swakopmund már csak 100 km, ráadásul betonúton. Már sötét volt, amikor Swakpomund-ba értünk. Nagy mozgás nem volt az utcákon. A kép hasonló volt Windhoek-hoz. Szép, tiszta, rendezett utcácskák. Egy tipikus német kisváros a sivatagban. Rövid bóklászás után megtaláltuk a kiszemelt szállást, az Alternative Space Backpackerst. Telt ház volt, nekünk már csak a konyhában jutott hely. Ez volt a város utolsó háza, a kert után már a sivatag következett.
Rehoboth
A tervezett 300 km helyett 400 km-t autóztunk, végig földúton. Ismét gyönyörű tájakon kanyarogtunk. A Kuseb-hágó elképesztő látványt nyújtott. Következő célpontunk Rehoboth volt, egy kis városka 60 km-re délre Windhoek-tól. A város határában már igazi afrikai hangulat fogadott minket, egy szeméttelep, ahol egy majomcsapat kutakodott vígan. A város egyébként a rengeteg keverék emberről híres. Beérve hamar fel is tűnt a sok világos bőrű ember. Szinte már fehérek voltak, csak arcvonásaik árulkodtak afrikai gyökereikről. Itteni létezésükre két magyarázat van. Az első, amit ők is váltig állítanak, miszerint ez a város az ország közepe. Itt futottak össze annak idején a főbb utak, erre jött mindenki, gyarmatosító, tengerész, fekete. Keveredtek, kavarodtak egy kicsit, ha már erre jártak, és így alakult ki az itteni csoport. A másik változat szerint a feketék és fehérek keveredéséből származó embereket, mind a feketék, mind a fehérek kiközösítették. Ők ide menekültek és itt alakítottak ki kolóniát.
Fish River Canyon
A Fish River Canyon, a Grand Canyon után a legnagyobb a világon. A Canyonhoz megérkezve a látvány döbbenetes volt. Iszonyú kicsinek tudja magát érezni ilyen helyen az ember. Az árnyékok és a fények játéka egyszerűen meséssé tudta változtatni a hatalmas vonulatokat.
A namíb sörök nagyon finomak, csak valamivel gyengébbek a megszokottnál. A leggyengébb a Windhoek Light, ami könnyű úti sör, mindössze 2 százalékos. A Windhoek Lager az alap, de ez is csak 4 százalékos. Egy kicsit erősebbek a Windhoek Export és a Windhoek Special. Összehasonlítva a dél-afrikai sörökkel (Castle, Black Label), egyértelmű, hogy a namíb sörök – legalábbis számomra - jobbak. Inkább a német hagyományokat követik, egy kicsit kesernyésebbek, míg a dél-afrikaiak az angol vonalhoz tartoznak vízízűbb, de erősebb söreikkel.
Namíbia szerte elterjedt a backpackers szállás-rendszer. Néhány fiatal, vagy egy házaspár tart fenn egy nagyobb családi ház méretű többszobás épületet. A szobákat telepakolják emeletes ágyakkal, és az ágyakat kiadják a hátizsákosoknak. Persze van közös konyha, bárrész és jobb esetben úszómedence is. Ezeken a helyeken a világ minden részéről jönnek össze a fiatalok. Egyetlen hátránya, amit hamar meg lehet szokni, hogy a szobát kénytelen vagy idegenekkel is megosztani.
