Hamisítatlan kurd vidék /bár ezt a kifejezést nem érteném, ha nem láttam volna/, megművelhetetlen, lávakövekkel borított földek, vadabbnál vadabb hegyek, szikkadt kórók, fa, bokor sehol, erős szél, tűző napsütés, az alapmagasság 2000 méter, juh-, kecskenyájak, nomádok sátrai, nehéz életmódjukhoz, földjükhöz kérlelhetetlenül ragaszkodó szikár emberek kemény tekintete, és a háttérben, a változatlanságot, az állhatatosságot sugározza az Ararát hófedte tömege.
Eláll az ember lélegzete.
A "Murat kemping", egy századelejei hegymászócsoport alaptáborára emlékeztet szegényes felszereltségével, tárgyai több évtizede lehetnek szolgálatban. Nem vagyunk sokan, néhány hegymászó, akik az Ararátra készülnek, egy amerikai srác, egy középkorú görög nő, akik több hónapja laknak itt, tán örökre, amennyire beleszerettek a környezetbe. Aztán koszlott asztalnál teázgat a tulaj és néhány kurd barátja -ők az ablakon ugrálnak ki, amikor megérkezik a török katonai járőr-, és az iránból átszökött, szállásért, kosztért dolgozó személyzet. Meg persze egy magyar srác, aki velünk azonos időben, de más irányból érkezett egyedül. Szokatlan, hogy ott, az örmény-török-iráni határterület kis koszos városának, lepattant kempingjében is találkozunk, velünk azonos fajtájú, hozzánk hasonló felfogású emberrel.
Na vissza a tájhoz. Ritkán érezni azt a végtelen nyugalmat, ami áradt a vidékből. Az itt élők évszázados elmaradottsága mozdulatlanságot, állandóságot sugároz. Csodálatos.
Aztán nyomás fel egy hegyre, lássuk az Ararátot, amennyire csak lehet, délutánra, több órás kíméletlen túra, sziklamászás után fenn állunk egy 4100 méter magas csúcson, szemben az Ararát alig magasabb, aztán hirtelen megjelenik egy kurd fegyveres fiatal, aki önérzetesen figyelmeztet:
-Kurd területen járunk,
de néhány barátságos szó után engedi magát filmezni. Egy kétcsövű sörétes puskával járőrözik, miközben 5 kilométerrel lejjebb, a városban állomásozik 3-4000 állig felfegyverzett török katona, több tucat tank. De ő eltökélt, a szeme jár le-föl a domboldalon, figyel, dolga van, int, aztán eltűnik egy szikla mögött.
Lefelé nevetgélés a kecskepásztor gyerekekkel. Nagy sikert arat a videokamera, amivel felveszem őket és visszajátszom nekik saját magukat. Annyira őszinte az örömük, hogy elszégyellem magam: ilyen egyszerű trükkel lekenyerezni őket; nem éreztem magam soha ennyire "nyugati turistának". De lassan magával ragad a nyílt örömük, lekiáltanak a társaiknak a hegyoldalba, azok szaladnak fel, mindenki bele kell kerüljön a csodamasinába, meg-megérintik, tapogatják, van amelyikük nem érti, leül, gondolkodik, ráncolja a homlokát, aztán szalad, játsszam le őt újra, van amelyikük tapsol, erre még a fegyveresünk is megjelenik újra, egy pásztorfiú megpróbálja kivenni a kezéből a puskát, s mutogat nekem vegyem fel, ahogy a levegőbe lő, de a fegyveres nem adja, kis lökdösődés, majd egyezség: megkaphatja a puskát, de csak töltetlenül.
Megvan!
Szalad az egyik pásztorkutyához ráfordítja a puskát, integet nekem, vegyem fel.
Visszanézi, tapsol, nevet, majd átkarolja a kutyáját. Elbúcsúzunk.
Néhány nap után továbbállunk.
Van-Tatvan:
Fura, számunkra nehezen felfogható, szegényes, mégis nyüzsgő, keleties városok, vendégszerető emberekkel, testvérnek tekintenek, amit a törökökről hallottunk, de vajon a kurdok miért?
Mégis, ha kiderül, hogy mádzsár people vagyunk from mádzsárisztán, heves gesztusokkal magyarázzák: tü kardesh, tü kardesh, barátok, testvérek vagyunk.
Allah szeme elől eldugott kocsmában sörözünk néhány harcias kurddal, egy idegen rendel nekünk mogyorót, meginvitáljuk az asztalunkhoz Őt is.
Hamar kiderül, hogy ugyan koszovói albán, de a török hadsereg tisztje, a kurdjainknak villámokat szór a szeme, az ember kapcsol, fizet, mint a katonatiszt, s mielött lelép, leír valamit törökül nekem a szalvétára, s mutogat: tegyem jól el, azóta sem tudja nekem lefordítani senki.
Asztaltársaink elmagyarázzák aztán, ez a férfi kurdokat ölt. Lerajzolják, mekkora is lenne kurdisztán, másik fecnire a fővárost, Diyarbakírt, majd minden papírt összetépnek, elégetnek. Lerajzoljuk nekik az első világháború előtti Magyarországot, meg a mostanit, megértik, s szinte könnyes szemmel, bizonygatják: testvérek vagyunk!
Másnap 200 kilométerrel messzebb vulkántúra. A kráter megmászása, 1800 méter szintkülönbség, a teteje 3400 méter magas. Lélegzetállító.
Este a vulkán lábánál fekvő, világtól elzárt kis kurd faluban, vendégel meg, s szállásol el Mehmet. Vacsora a családtagokkal, sokan vagyunk -Mehmet azt se tudja mennyi gyereke van-, minden étel kecskéből van, a hús, a sajt, a túró, az Ayran nevű joghurt italuk, mindennek egyforma kecskeszaga van, még Mehmet lányinak is. Ők lefátyolozva ugyan, de igen komoly érdeklődést mutatnak irántunk, s miután a szülők eltűnnek, a lányokkal minimális angoltudásuk segítségével, török-magyar szótárral, hajnalig beszélgetünk. Nyíltak, a helyzetükhöz képest tájékozottak, vidámak, kedvesek, éleseszűek. Másnap a búcsúzásnál mindegyiküknek könny szökik a szemébe.
Diyarbakir-Urfa-Gaziantep:
A török hadsereg által lenyomott városok, lépten nyomon katonai ellenőrzés, minket kb. 15-ször ellenőriznek a különböző buszjáratokon. Minden ellenőrzőponton, tankok katonák, le a buszról, zsebek ki, motozás, cuccok ki a csomagtartóból, kirámolni a hátizsákból, hasonlók, de ennek ellenére mégsem velünk foglalkoznak komolyan, viszont a kurd utastársainkat szétforgatják, zsákok felvágva, falnál motozás, szatyrok kiborítgatva, még a cigarettásdobozba, sütemények közé is betúrnak.
Antakya:
Egyetlen átjáró Szíria felé, de aznap - mikor odaérünk-, már nem indul busz.
Gyerünk stoppal, nyomorgás egy 9 személyes mikrobuszban 14-15 ember közt, majd kis személyautóban, aztán a határnak már gyalog vágunk neki, a sötétből katonák ugranak elő, nem engednek tovább,
de épp jön egy hatalmas Mercedes, kb. 50 éves, tele arabokkal, betuszkolódunk, így már mehetünk, a szír határon a határőr még nem látott magyar útlevelet, sokat motoz vele, aztán a vámellenőrzést megússzuk, ugyanis a Mercedes-es arabjaink csempészek, lefizetik a vámőröket, majd a kerítésen vágott kis lyukon átmászunk Szíriába.
Aleppoban hammam /törökfürdő/, a bőröm soha nem volt ilyen tiszta. Bejárjuk Hama-t, Palmyra-t, Apamea-t, Malula-t, Bosra-t és persze Damascus-t.
Szíria szinte érintetlen, van ugyan turista, de nem jöttek még rá az ottani arabok, hogy le lehet őket nyúlni. A hihetetlen vendégszereteten túl, nem erőszakosak, nem tolakodóak. Sokkal visszafogottabbak, mint más arab országban, szinte ismeretlen a baksis, az lopás, a rablás. Nem tudom van-e még egy ilyen biztonságos ország a világon?
