Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A sorozatos jegybanki kamatcsökkentések után a tapasztalatok szerint egyre több befektető fejében fordul meg, hogy a legegyszerűbb befektetések helyett – ez a többség számára még mindig a bankbetétet jelenti – valami mást keressen. (Tény, hogy 2004. március végén még 12,25 százalék volt a jegybanki alapkamat, ma kevesebb mint a fele, 6 százalék, amit többé-kevésbé a piaci kamatok és hozamok is követtek.) Ez egyébként jórészt pszichológiai hatás, egyszerűen megszoktuk a magasabb inflációs számokat. Az infláció feletti kamat – a reálkamat – ugyanis kevésbé csökkent, az MNB adatai szerint 2004-ben egy időben meghaladta a 6 százalékpontot is, de még idén nyáron is három-négy százalékot tett ki a három százalék körüli, a jövőbeli inflációra vonatkozó (jegybanki) prognózishoz képest. (Jelenleg valószínűleg már inkább csak három százalék körül járhat, de ez sem elhanyagolható a fejlett nyugati országokban jellemző, még alacsonyabb szintekhez képest.) Mindenesetre tény, hogy alacsony kamatok közepette a befektetők elkezdenek úgynevezett alternatív befektetések után nézni. Ez történt 2003 tavaszán is, amikor a mostanihoz hasonló szinten voltak a kamatok, és ez történik most is. Alátámasztják ezt a biztosítók tapasztalatai és a befektetési alapok tőkeáramlása egyaránt. Nos, tehát a klasszikus, kockázatmentes és nálunk is leggyakoribb lakossági befektetési forma a bankbetét, amely jellemzően fix hozamú és rövid távú, a legtöbben ezekhez képest tekintenek az alternatívákra. (A nagykönyv szerint ugyan az állampapír a legkevésbé kockázatos befektetés, ám a többség ezt nem így érzékeli.) Végső soron hasonlóképpen alacsony kockázatú, ugyanúgy fix hozamú és ugyanolyan könnyen pénzzé tehető alternatíva kevés van, valamelyik téren picit engednie kell a befektetőknek. Folyószámlaszerűen könnyen hozzáférhető, általában azonnal (vagy sok esetben két munkanapon belül) pénzzé tehető megtakarítási forma a nyílt végű befektetési alapoké, ám hozamuk nem fix és nem mindegyik alkalmas rövid távra. Közülük az úgynevezett likviditási és a pénzpiaci alapokat találták ki rövid, általában egy-két héttől terjedő futamidőkre is. A kétféle alap között is van árnyalatnyi különbség, a likviditási alapok ugyanis főleg bankbetétbe fektetnek, így a betétekhez hasonlóan nagyon csekély a kockázatuk (azért van különbség, mert a magánszemélyek betétei élvezik az Országos Betétbiztosítási Alap – OBA – védelmét, az alapok pedig nem), a pénzpiaci alapok pedig rövid, általában csak pár hónapos futamidejű állampapírokba fektetnek. Így gyors és erős kamatszintváltozás esetén előfordulhat kisebb csökkenés az árfolyamukban, de normál piaci körülmények között hozamuk jól kalkulálható. Mindkét kategóriánál azt mondhatjuk, hogy jellemzően a „nagybani” (intézményi befektetőkre érvényes) rövid távú állampapírhozamok alatt egy kicsivel, általában 0,5–1,5 százalékponttal teljesítenek a költségek miatt, de néha előfordul, hogy utol is érik azokat.
Jelenleg 4,5–5,5 százalékos hozamot becsülhetünk ebben a kategóriában a következő hetekre, amit leginkább a folyószámlákkal érdemes összevetni.
Vannak azután fix hozamú alternatívák, amelyek viszont nem feltétlen rövid távúak, és nem is olyan könnyű pénzzé tenni őket, legalábbis nem veszteségmentesen. Ilyenek az állampapírok, az éven belüli lejáratú kincstárjegyektől a 15 éves államkötvényekig. Közös jellemzőjük – mint minden értékpapíré –, hogy lejáratig megtartva a vásárláskori áron elért fix hozamot kapjuk értük, lejárat előtti eladás esetén viszont ki vagyunk téve a piaci viszonyok szeszélyeinek. Általában minél hosszabb a futamidő, annál nagyobb ilyen szempontból a kockázat. (Egy sokéves kötvényen komoly esetben 5–10 százalékot is lehet nyerni vagy veszíteni, egy pár hónapos kincstárjegyen inkább csak ezrelékeket.) Állampapírt kis tételben elsősorban a Magyar Államkincstár vagy némelyik nagybank fiókjaiban érdemes keresni, nagyobb, több millió forintos tételnél viszont sokkal jobb feltételeket is el lehet érni brókercégeknél, bankok megfelelő részlegeinél.
Elsősorban az állampapírok alternatívája lehet a bankok által kibocsátott kötvény (CIB, MKB, Raiffeisen, ritkábban Erste vagy ÁÉB). Ezekről nem árt tudni, hogy egy ideje szintén vonatkozik rájuk az OBA garanciája. Többnyire 3–5 éves futamidejűek és változó kamatozásúak, leggyakrabban a három hónapos bankközi kamatláb (BUBOR) felett fizetnek pár tized százalékpontnyi kamatot. Ez nem megvetendő, a mutató szeptember 23-ai értéke például 5,95 százalék volt, a kötvények így általában kicsivel a legjobb banki kamatajánlatok felett fizetnek, kockázatuk is alacsony, ám többéves elkötelezettséget jelentenek. Itt is igaz, hogy a lejárat előtti értékesítés általában némi veszteséget okozhat, bár rendszerint kisebbet, mint a többéves fix kamatozású kötvényeknél. Egyeseknek hátrány lehet, hogy általában negyedévente fizetnek kamatot, amit aztán újra be kell fektetni.
Az egyik legújabb fix kamatozású forma a hazai piacon a jelzálogleveleké. Ezeket jelenleg csak az OTP hálózatában kínálják, felváltva egy-, három- és tízéves futamidővel. (Lehetséges még tőzsdén is megvásárolni a korábban kibocsátott sorozatokat, ám ez bizonytalanabb kimenetelű és bonyolultabb módszer, ha néha magasabb megtérüléssel is kecsegtet.) Hozamuk általában a lakosságnak kínált állampapírokéra ígér rá pár tized vagy – a hosszabbaknál – esetleg egy százalékpont körülit, amivel elérhetik a jobb banki kamatajánlatokat is. (Ez az egyéves papírra érvényes, hiszen három- és tízéves betétek nemigen vannak.) Lejárat előtti eladásuk kockázatára ugyanaz vonatkozik, amit az állampapíroknál már leírtunk, kockázatuk – a jelzáloghitelek mögött levő ingatlanvagyonnak köszönhetően – az állampapírokéhoz hasonlóan alacsony.
A felsorolt befektetések többségének, valamint a bankbetétek egy részének jellemzője, hogy előbb-utóbb lejárnak, és hol negyedévente, hol ritkábban, de újrakezdődik a macera a pénz újrabefektetése körül. Ezt a nyűgöt több pénzügyi szolgáltató nagyon szívesen leveszi az ügyfél válláról, természetesen saját termékeit kínálva megoldásként. Ilyenek a „kollektív vagyonkezelési formák”, ahol az ügyfél különböző feltételekkel ugyan, de lényegében pénzének komplex kezelését bízza valamely cégre. Az ilyen, nem csak hónapokra, de akár hosszú évekre is nyugodtan elfelejthető befektetések tipikus példája a futólag már említett befektetési alapok befektetési jegye, de a biztosítások egy része és a pénztári szféra hosszú távú befektetései is hasonlóan működnek. (A rendszeres befizetések által jelentett „leterhelés” az utóbbiaknál persze csökkenthető például rendszeres átutalási megbízásokkal.)
Ami a nyílt végű befektetési alapokat illeti, a befektető széles palettáról választhat: a kockázat sorrendjében vannak a már említett likviditási és pénzpiaci alapok, aztán következnek a rövid kötvényalapok, a hosszú kötvényalapok, kötvénytúlsúlyos vegyes, részvénytúlsúlyos vegyes alapok, végül a nagyobbrészt és a tisztán részvényt tartó konstrukciók. (Az ingatlanalapok kockázatban becslésünk szerint valahol a vegyes alapok környékén helyezkedhetnek el jelenleg, ám a befektetők gyakran alacsony kockázatúnak érzékelik ezeket.) Minél magasabb kockázatú alapot választunk, annál nagyobb lesz a pozitív és a negatív meglepetések eshetősége egyaránt, egyre valószínűbb, hogy előbb-utóbb euforikus vagy letargikus hangulatot okoz korábbi döntésünk.
Ugyanakkor egyre hosszabb az az időtáv, ameddig megtartva a befektetési jegyeket, még kedvezőtlen körülmények esetén is nagy valószínűséggel mégiscsak pozitívan jövünk ki a befektetésből. A kötvényalapok például, ha rövid távon el is buknak valamennyit a tőkéből, hosszabb távon ez általában visszajön, az államkötvények legkésőbb lejáratkor kifizetik, amit ígértek. A nyílt végű alapok nagy előnye, hogy befektetési jegyeik bármikor visszaválthatók, bár néhány fajtánál – általában részvény- és ingatlanalapoknál – egyes pénzügyi csoportoknál a rövidebb, például az egy hónapon vagy az éven belüli visszaváltást extra (fizetendő) visszaváltási díjjal „jutalmazzák”. (A nagyfokú rugalmasság néha hátrány is lehet, mert a befektetők hajlamosak pánikba esni, és olyankor kiszállni, amikor nagyon nem kéne – amint ezt láthattuk 2003 végén, 2004-ben a kötvényalapok árfolyamesése, a 12 százalék körüli állampapírhozamok idején.) Hátrányuk viszonylag kevés van, ide sorolható az árfolyamkockázat, a hozamgarancia hiánya, esetleg a költségek, bár az utóbbiak így vagy úgy mindegyik vagyonkezelési formánál jelentkeznek.
A garanciák hiányát hivatottak kiküszöbölni az úgynevezett garantált alapok, de persze ne felejtsük el, hogy mindennek ára van, még az árgaranciának is, a szervezők mindenképp megtalálják a maguk számítását díjak formájában (ráadásul árfolyamoktól függetlenül). Az ilyen alapok létrehozói a tőke visszafizetését mindenképpen garantálják, lényegében a kötvényekhez hasonlóan, emellett esetleg egy minimális – piacitól elmaradó – hozamot is. A befektető ezen felül még valamilyen piactól, általában részvény- vagy újabban árupiacoktól függő hozamprémiumra is igényt tarthat. A befektető tehát hozama egy részének kockáztatásával vásárol egy opciót a magasabb hozamokra, miközben sokkal nyugodtabban aludhat, mint a garancia nélküli részvény- vagy ingatlanbefektetéseknél. A garantált alapok általában zárt végűek, vagyis nem válthatók vissza a futamidő vége előtt. Lejárat előtti (jellemzően tőzsdei) értékesítésük így megint csak piacfüggő és veszteségek lehetőségét rejti magában.
Az összes alap hátránya jelenleg – bár 2007-től várhatóan ez bizonyos esetekben változni fog – az adókedvezmény hiánya, szemben az életbiztosításokkal, nyugdíj- és egészségpénztárakkal, amelyekre viszont jár (lásd külön cikkünket). A biztosítások lehetnek egyszeri díjasak és folyamatos befizetést igénylők, a nyugdíjpénztárak pedig az utóbbi csoportba tartoznak (bár mindenütt igyekeznek sokféle igényt kielégíteni, így például pénztáraknál is elfogadnak egyszeri befizetéseket a rendszeres mellett). Sok ügyfél számára, aki hajlamos minden fillért elkölteni, az, hogy egy szerződéskötés után rászorítják a rendszeres és hosszú távú megtakarításokra, egyértelműen előnyt jelent, mások esetleg nyűgnek érzik. (Sőt van, akinek a biztosítási ügynök közreműködése felér egy szabadegyetemmel, mások kiszaladnak tőle a világból.) A biztosítások is az alapokhoz hasonlóan széles skáláját kínálják a befektetéseknek a konzervatív formáktól a kockázatosabbakig, és a pénztári szférában is megjelent a különböző kockázatú befektetéscsomagok (portfóliók) közötti választás lehetősége.
Az összes kollektív vagyonkezelési forma közös előnyeként tartják számon, hogy a pénzt szakemberek kezelik, pótolva ezzel a kisbefektetők hozzá nem értését, elvégezve az olyan feladatokat is, mint például a lekötésekből, egyes papírokból felszabaduló tőke újrabefektetése vagy az osztalékfelvétel. Közös, ám evidens hátrány, hogy ezért természetesen mindenütt díjazásban részesülnek, és ha a befektető mentesül is a pénzkezelés sokféle feladata alól, újabb teher rakódik rá: választania kell az egyes vagyonkezelők közül. Meg kéne tudnia ítélni azok hozzáértését, korábbi eredményeit, áttekinteni a vonatkozó költségeket, kockázatokat és lehetőségeket. Mindez akár több terhet is róhat rá, mint a pénz önálló kezelése.
