Rendkívül izgalmas történelmi időszakban érkeztünk ebbe az országba. Akkor, amikor a kazak nép a több évtizedes orosz, majd szovjet időszaktól függetlenedve keresi önmagát. Szinte mindennél fontosabbnak tűnik most a kazak nép történelmének föltárása, a felsorakoztatható nemzeti értékek megismertetése, minden olyan, amelyet példaként állítható maguk elé. Ugyanakkor erőteljesen jelenik meg a nyugati kultúra is a fogyasztási javakban és az életvitelben egyaránt.
A nemzeti tradíciók erősítésével talán inkább az értelmiség él, illetve mindazok akik az áruk és szolgáltatások megszerzésében kevésbé tudnak versenyképesek lenni. A két irány - mind az lenni szokott- nem mentes a kezdeti túlzásoktól sem. A nemzeti gyökerek olyan mélyek, olyan elemi erővel törtek föl az elmúlt években, hogy azokat nem lehet figyelmen kívül hagyni. A nyugati kultúra minden egyes megnyilvánulása pedig csak az emberek fizetőképességének növekedésével tud teret nyerni, ami még erősen gátja szélesebb megjelenésének. Sokféle nyugati sajtótermékekkel találkozhatunk, csak meg kell tudni fizetni azokat. A televízióban többféle csatornát lehet fogni, közöttük több a nyugati mintát nyújtó angol nyelvű műsor.
A szélsőségek a fogyasztásban is erőteljesen jelen vannak. A ritka közvilágítást, a kioszkok égőjét egy-egy igényes szórakozóhely épületének pazar fényei egészítik ki. A hepe-hupás járda itt rendre megszakad, hogy átadja a helyét a pub, a night klub vagy egyéb vendéglátóhely igényesen odatelepített előteraszának. A békésen sétálónak ekkor le kell mennie az aszfalthiányos úttestre, ha folytatni kívánja a sétáját, amely szándék egyébként nem gyakori. Sötétedésre az emberek már nem tartózkodnak az utcákon. Akik megtehetik, hogy szórakozni járnak, a magánautók fekete fuvarjaival, taxival, vagy saját, legtöbbször nyugati kocsijaikkal járnak a sakktáblapontossággal épült utcákon. A függetlenség tíz éve alatt nemigen javított közutak mellett többcsillagos szállodák állnak teniszpályákkal, parkokkal. Az egy éve átadott bevásárlóközpont bármelyik európai városban megállná a helyét, a hétköznapi délelőttön sokan töltötték az idejüket benne, annak ellenére, hogy árai magasak voltak. A bazár hagyományosan olcsóbb hely, ahol alkudni is lehet, a kispénzűeknek ad vásárlási lehetőséget. Szembetűnő, hogy amíg a jólétben élők köre megjelent szerte a városban, akiket új kazakoknak hívnak, addig lényegesen többen a mindennapi megélhetésükért küzdenek. Az ötvenes éveiben járó taxis örömmel tördeli a „madjár” szót, miután megmondom neki, hogy „vengérszkij” vagyok.
A kazakok életét nagyon sokáig a többgenerációs családok együttléte jellemezte, ahol a családfőt, az apát megkülönböztetett tisztelet vette körül. Benne látták a külső ellenség elleni sikeres föllépőt, de a javak fő megteremtőjét is. A jurta kupolájával egyfajta jelképként találkozhattunk több felé is. Ez a kupola az, ami összetartja a családot, a rokonságot, a barátokat. Az egymástól nagy távolságokra élő családoknál ritka volt a vendég, éppen ezért nagy tisztelettel és kedvességgel fogadtak minden látogatót.
Szinte kézről kézre adtak egymásnak bennünket a családok, az elhúzódó ebéd és a vacsora majdnem egybenyúlt. Muzulmán imádsággal kezdtünk, amely az étkezés dicsőítéséről és a mindenhatónak való köszönetről szólt. Előételként a leggazdagabb saláta, savanyúféleségeket adták, répával, káposztával, töltöttpadlizsánnal, gránátalmatortával, majd a mantival, ami nem más mint tésztában kifőzött marhahús és tökdarabkák összeérett együttese. Mindig találhattunk az asztalon lószalámit is. A kazak nép a lóval szoros barátságban élt, jellemző hogy nyolcvan szóval illetik. Az ételekhez kenyérként amolyan fánkocskákat lehetett ennünk.
Furcsa módon nem mi szedhettünk a tányérunkra a terített asztalról, amit kazakul daszterhannak neveznek, hanem vendéglátóink pakoltak rendre hol ebből, hol abból, ha már láttak egy kis üres helyet a tányérunkon. Mint előkelő vendéget, az asztalfőre ültettek bennünket, s tukmálták belénk az ételt. Amikor végérvényesnek tűnően befejeztük, leszedték az étkeket az asztalról. Tálkában tejes teával, erjesztett kancatejjel, a kumisszal kínáltak. Ezután jött az étkezés fő atrakciója, a besparmák, ami nem más mint tésztán főtt bárányhúsdarabok. Mondani sem kell, hogy először nem tudtunk erről a fogásról, s jólakottan igazán nem kívántuk a gőzölgő húshegyet. Kínkeservesen az illem kedvéért azért egy picit ettünk, de még mindig nem tudtuk, hogy az édességek a gyümölcsök csak ezután jönnek. A torták, krémesek, sült almástekercsek, aszalt natrancsok, szilvák, friss szőlők, almák már végképp étkezési teljesítésünk határához érkeztek. Ez a vendéglátói szokás sem véletlen. A kazakok nagy része a huszas évek végén áldozatul esett a nagy éhínségnek. A családfőnek sokáig egyetlen fő feladata az étel biztosítása volt a sztyeppés, kopár vidéken. Régebben még az is előfordult a kézzel evés időszakában, hogy a családfő saját kezével a vendég szájába tette bele a legjobb falatokat. Ehhez képest mi még jól jártunk. A vodkával mondott tósztok is központi szerepet játszottak, mert ekkor lehetett mindenkinek kifejtenie véleményét bármilyen aktualitásról. Először azt hittük, hogy a tíz- tizenkét fős asztalnál csak egyszer fog mindenki szólni, de az idő előrehaladtával újra és újra jelentkeztek régebbi tósztolók is. Azt kérték, hogy fenékig igyuk a poharunkat. Ezt mi meg is tettük eleinte, de amikor azt láttuk, hogy vendéglátóink nem követik e felszólítást, mi sem folytattuk azt a továbbiakban. A vodkát berkutról, a sólyomhoz és a sashoz hasonló madárról nevezték el, amely egyfajta jelképes állata a kazak népnek. Igazi magyar fordítása nincs, olyan mint nálunk a turul. Érdekes szokás, hogy a vendég kap mindig ajándékot (no meg vinni is illik, ha megyünk), sőt az ételekből is készítenek egy kis útravalót.
