Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az izlandi énekesnőről szóló cikkeket általában a félreértések elkerülése végett a szerző elfogultságának tisztázásával érdemes kezdeni, vagyis hogy Björk hol helyezkedik el nála a kibírhatatlan perszónától a posztmodern tündérzseniig terjedő koordináta-rendszerben. Ezúttal azonban fontosabb és praktikusabb szempontot kínálunk az olvasó számára – a kulcsszavak a nyugalom és a türelem.
Az olvasó magának tesz szívességet azzal, ha nem akkor próbálkozik a Volta (One Little Indian, 2007) befogadásával, amikor idegesen várja a monetáris tanács döntését, vagy a húszszázalékos vállalati leépítést tervezi éppen. Némi leegyszerűsítéssel élve, Björknek kétféle száma van: a szép és az idegbajos. Utóbbi típus esetében talán érthető, hogy miért ne kerüljön a lejátszóba feszültebb pillanatokban kikapcsolódás végett, de a szép számok sem úgy szépek, mint a lemenő nap a gleccserek felett. A Björk-számok meghallgatása egy jól sikerült nap végén, kellően aktív szellemi állapotban ajánlott, amikor Bartók vagy Sztravinszkij választása mégiscsak túlzásnak tűnik.
Björk új albuma még ilyen mércével is nagyon változatos. Közreműködik benne a teljesen Roxy rádió-konform hip-hop producer, Timbaland, de közben ahhoz sem kell túlzottan összekoszolnunk körmeinket a kulturális gyökerek közötti ásással, hogy a Tarkovszkij által a Stalkerben felhasznált Fjodor Tyutcsev-vershez jussunk (a Dull Flame of Desire című szám ugyanis ennek björki átértelmezése). Ebben eddig sok a kellem, a változatosság azonban a számok minőségi mutatóiban is megmutatkozik a Voltán. Az eddigi logika alapján az album egy kétszer kettes mátrixba rendezhető a szép/idegbajos és a jó/nem jó tényezők mentén, és ez tulajdonképpen nem is áll olyan messze az igazságtól, mint ahogy első hangzásra tűnik. A legjobb szám az albumon a legidegbajosabb, a címe: Declare Independence, Björk veszettül énekel benne indusztriális ciripelés és gyiloktechnós alapok kíséretében. A legszebb szám címére a Wanderlust és a Dull Flame of Desire pályázhat, utóbbival azonban van egy probléma. Björk tagadhatatlan érdeme, hogy intim előadásmódjával saját világába rántja a hallgatót, ebben a számban azonban Antony Hegarty, az Antony and the Johnsons zseniális hangú énekese is szerepel, aki bármennyire is jó, puszta hangjával lerombolja ezt az intimitást. Figyelemre méltó még az Intruders című dal is, amelynek hip-hopos alapjait az említett Timbaland jegyzi, mégis nehéz elképzelni bárkit is erre a zenére érdemben táncolni, mondjuk Bozsik Yvette-en kívül.
A Volta léte egyébként implicite felvet egy érdekes kérdést is, hogy tudniillik mekkora kereslet van a világban mágikus popénekesnőkre. Az első válasz természetesen a végtelen, hiszen gyakorlatilag bármekkora mennyiségű zenét be lehet fogadni. Jobban belegondolva azonban: a tengerből legmagasabbra kiemelkedő sziklán csak egy szirénnek van hely – és az bizony egyre inkább a NAPI Gazdaságban is megénekelt Joanna Newsomot illeti meg (NAPI Gazdaság, 2006. december 22., 7. oldal). Nem mintha nem értesülnénk szívesen a két díva karmolásokkal és retiküllel adott jobbegyenesekkel tarkított verekedéséről a fantasyföldi bulvárlapokból. A szürke valóságban persze közösen koncerteztek tavasszal az Egyesült Államokban.
