Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Onnan, hogy kilenc zenész összeáll és szomorkás, mégis reményt sugárzó popzenét játszik vonósok alkalmazásával – ami már a zenekar létszáma miatt sem nevezhető eget rengető különlegességnek –, még egyáltalán nem vezet egyenes út egy korszakos album megalkotásáig. A kanadai Arcade Fire 2004-ben megjelent Funeral című lemeze pedig korszakosan nagy mű, de egyszerűen képtelenség megmondani, hogy pontosan mitől, azon kívül, hogy jók rajta a számok.
Az albumon érezhető zenei hatások számosak, és jobbára elsőrangúak, a Pixiestől a My Bloody Valentine-on át Brian Enóig. A zenekar középpontjában álló Win Butler–Regine Chassagne házaspár kétségtelenül nagyon szépen énekel, és az élő fellépésnek különös bájt ad, hogy szinte számonként játszik mindenki más hangszeren. Az pedig, hogy a Funeral készítése közben az együttes több tagját is súlyos családi tragédiák érték, szintén meghatározza a bemutatkozó lemez hangulatát (innen a cím is – Temetés). Az Arcade Fire befutásában megkerülhetetlen szerepe volt a Pitchforkmedia nevű vezető amerikai alternatív zenemagazinnak. Az egekig magasztaló kritika után lódultak meg a lemezeladások, a zenekar pedig egy éven belül a Time magazin címlapján szerepelt, Kanada első számú kulturális exportcikkeként. Talán mondani sem érdemes, mekkora várakozás előzte meg a második album, a 2007-es Neon Bible (Merge) érkezését. Ilyenkor persze egyértelmű, hogy a lemez önmagában, „abszolút értéken” nem is értelmezhető, csak és kizárólag a Funeralhoz képest. Itt szinte minden objektivitás hiteltelen. Átvitte az Arcade Fire a saját maga által magasra tett lécet vagy sem? Ötös vagy egyes?
Ötös alá. Mondjuk ki: a Neon Bible nincs olyan jó, mint a Funeral. Egyúttal mondjuk ki azt is: a különbség klasszikus paraszthajszálnyi. A számok ugyanis zeneileg érezhetően részei a konzisztens Arcade Fire-univerzumnak, és mint ilyen, jók. Igaz, az album legjobb dala az a sodró lendületű No Cars Go, amely már évekkel ezelőtt kész volt. Értékelendő viszont, hogy nagyzenekari aláfestések – amelyeket Budapesten rögzítettek – továbbra sem váltak nevetségessé teatralitásukkal, pedig olyan körítéssel, amilyennel például az Intervention című dal bír, gyakorlatilag nem lehetne ma komolyan venni más együttest. Kiemelkedő pillanatai az albumnak továbbá, amikor a Butler házaspár két tagja egyszerre énekel, mint például a The Well and The Lighthouse-ban.
Miért szorul mégis a Neon Bible a Funeral mögé? Annyi csupán a baj, hogy az Arcade Fire-t elkapta a magassági mámor. Ünnepelt popsztárként, nagybetűs művészként úgy gondolták, hallatniuk kell a hangjukat bizonyos kérdésekben. A Funeralon szereplő Rebellion (Lies) – amely megkockáztathatóan a kétezres évek legszebb száma – a hazugságról és az álmokról szólt, a hasonlóan remek Laika pedig egy őrült testvér története – vagyis mind személyes témájú dalok voltak, intimitásukkal nagyban hozzájárulva az összetéveszthetetlen hangulathoz. Az új albumon ezzel szemben többek között bombákról, háborúról és egyházról folyik a szó, és sajnos halálosan komolyan. Ezzel együtt is, bár igen erős az idei felhozatal, a Neon Bible ott lehet 2007 legjobb albumai között.
