Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mit tehet egy zenekar, ha az első lemeze kapásból nagyon bejön? A fatalistábbak természetesen rögtön feloszlathatják magukat „a csúcson kell abbahagyni” alapon, a bőrükbe nem férő művészlelkek pedig vehetnek egy 180 fokos fordulatot, és készíthetnek tökéletes másmilyen második albumot. Természetesen ezek a szélsőséges esetek a legritkábbak. Gyakoribb a kínosnak ható önismétlés, és persze a saját stílusjegyeket megtartó, de kísérleti utakra is induló modell.
Az angol Bloc Party 2005-ös debütáló lemeze (Silent Alarm) nagyon bejött, fel is jutottak a Strokes indította indie-hullám tetejére, elsősorban annak köszönhetően, hogy ügyesen és főleg energikusan színezték a gitáralapú tánczenét hideg elektronikával és meleg tónusú énekhanggal. Az új albumra (Weekend in the City, Vice Records) éppen annyi időt hagytak, amennyit kell, ebben a műfajban kétévente megszólalni pont ideális. Modellszinten a saját jegyek megtartása melletti kísérletezést választották, az új színeket azonban Jackknife Lee U2-producer festette a képbe. Elfogultság lenne ezt csak az ő számlájára írni, de tegyük meg mégis – az eredmény ennek megfelelően egy unalmas lemez lett. Az első kislemeznek választott, The Prayer címűn szemléltethető minden probléma, leszámítva a hozzá készült pszichedelikus videoklipet, az legalább meglepő lett. Ígéretesen kezdődik, teátrálisan lassú dobjátékkal és kórusénekkel – ezzel még nincs is baj –, de ahelyett, hogy ezután robbanna az energiabomba, a dal lagymatagul csordogál tovább. Táncolni nem lehet rá, experimentálisnak nevezni még jóindulattal sem lehet, csak úgy simán hallgatni meg tényleg unalmas.
A hangulat összetéveszthetetlenül Bloc Party-i, de mi késztetné a hallgatót a kötelező kíváncsiságon kívül egy album többszöri lejátszására, ha konkrétan nincsen rajta megjegyzésre érdemes szám? A szándék világos: most kellett volna „nagy” együttessé válnia a Bloc Partynak. Ha úgy tetszik, a Silent Alarmot előadó robbanékony gepárdból büszke oroszlánná fejlődött volna a popevolúcióban, ehelyett ugyanaz a gepárd hízott kétszeresére. Egy angol kritikus, aki hasonló véleményt fogalmazott meg a lemezről, azzal zárja írását, hogy a Weekend in the City legalább visszaadja a mai Anglia hangulatát – csak hát nem sokan hallgatnak popzenét azzal a szándékkal, hogy ennyire konkrétan valóságos hangulatokat kapjanak vissza, tehetnénk hozzá. Látatlanban, nem kevés rosszindulattal azt mondhatjuk, ilyen lesz a Klaxons második lemeze is. Pedig szegények még csak most adták ki az elsőt (Myths of the Near Future, Polydor Records), és nekik bizonyos körökben még a Bloc Partynál is jobban bejött. A bizonyos körök ráadásul a szigetországi popsajtó nagyágyúit jelentik – a Gyurcsány Ferencet a tavalyi év legrockandrollabb nem zenész hírességévé választó New Musical Express például erősen felkarolta a Klaxonst –, a zenekarhoz pedig már egy új műfaji meghatározás is kötődik, a new rave (lánykori nevén acid-rave sci-fi punk funk).
A Klaxons kétségtelen előnye például, hogy nem ad vissza semmilyen valóságos hangulatot a nyolcvanas évek sci-fi hangulatán kívül. Zenéjük természetesen nem forradalmi, a gitáros tánczenét torzítják kényükre-kedvükre a legkülönfélébb effektekkel. Ilyet azért láttunk már. Igaz, a Klaxons kicsit tovább torzítja, mint bárki más, és jobban rájátszik a rave- (a kilencvenes évek elejének partyzenéje) klisékre, de az, hogy egyből új műfajt és ennek megfelelő publicitást kapott, a saját jelentőségén túlmutató következményekkel jár. Nem lehet nem a Depeche Mode-ra gondolni: az együttes önmagában semmi különös, az évek során mégis hittétellé, huntingtoni civilizációs törésvonallá vált a hozzá való viszonyulás, konkrétan a rajongás vagy az undor. Valami hasonló van a Klaxons körül is kialakulóban, ami kár, mert néhány daluk (az Atlantis to Interzone, a Gravity’s Rainbow vagy az Isle of Her) objektíven nézve, minden hype nélkül is jó. Talán egy unalmas második albummal vissza lehet majd térni a rendes kerékvágásba?
