Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Napjaink könnyűzenéjének egyik meghatározó tulajdonsága, hogy elvétve születnek új irányzatok, a frissnek ható dolgok leginkább a már meglévő stílusok keresztezéséből vagy újraértelmezéséből, illetve egy adott alkotó képességeiből keletkeznek. A zenei forradalmakkal – a punk, a techno, a new wave vagy a hip-hop berobbanása mind ilyenek voltak – gazdagon ellátott hetvenes-nyolcvanas évek után manapság inkább abban bízhatnak az újdonságra éhes poprajongók, hogy az alkotók kellő merészséggel addig variálják a már bevált recepteket, amíg viszonylag ismeretlen fogások nem sülnek ki.
A kaliforniai Beck Hansen (művésznevén Beck) épp egy ilyen, egyszemélyes boszorkánykonyhát működtetett a kilencvenes években. Lenyűgöző könnyedséggel, és ami ennél is fontosabb, humorral barkácsolta össze a hip-hopot, a folkot, az elektronikát és az őrült gitárzenét első demofelvételein, majd 1996-os, világsikert aratott Odelay című albumán. A hangszer-polihisztor zenebohóc ezután olyat tett, ami az igazán nagy szerzők sajátja, átlépte ugyanis saját árnyékát – következő albuma, az 1998-as Mutations néhol a brazil bossa novát idézően bluesos-szomorkás, egyszóval „komoly” lemez lett, a megszokottnál semmivel sem alacsonyabb színvonalon. A következő Midnight Vultures is rendben volt még, aztán megindult a hanyatlás. Ennek legújabb állomása a The Information (Interscope, 2006).
Arról szó sincs, hogy a lemez ne volna jó. Sokkal inkább arról, ami a klasszikus mondás szerint a szerencsétlen embert jellemzi: aki magával fut versenyt, és második lesz. Ami pedig igazán érdekes ebben, hogy ehhez a versenyzőhöz hasonlót gyakorlatilag nem találunk a popzene grandiózus olimpiáján. Ilyet aligha csinál bárki más – Beck csak önmagától tud vereséget szenvedni. És ezt látjuk most. Beck ugyanis – akárcsak előző albumán, a Guerrón – az Odelay hangzásához próbál visszatérni, de ami tíz éve üdítően friss barkácsteljesítmény volt, az ma már rutinszerű önismétlés. Láthatjuk, hogy még ma is képes szájharmonikával fűszerezett, sci-fi hangulatú balladát (Dark Star), brazilos ritmusú hip-hopot (Nausea) vagy posztmodern elektronikus popdalt (We Dance Alone) írni, amelyeket képtelenség nem szeretni, de a korábbi munkák ismeretében nem lehet eltekinteni attól, hogy ez már nem ugyanaz a színvonal. Egyedül a lemezborítón villant meg valamit ötletességéből, az albumhoz ugyanis matricákat is kap a boldog vásárló, amelyekkel kedvére dekorálhatja a fehér borítót. Ez sokkal inkább Beck, mint bármelyik dal a The Information albumon.
