Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Popország királyának trónja hosszó ideje üresen áll. Az Oasis lehanyatlott, a Radiohead felmagasztosult, de a trónt fel kellett adnia érte. A Coldplay legfeljebb herceg lehet, az olyan nagyágyúk pedig, mint a U2 vagy a Red Hot Chilli Peppers inkább a népvezér posztra pályázhatnak az igazi kékvérűek között. Az új generációs trónkövetelők között két komolyabb jelentkező akad: az egyik természetesen a skót Franz Ferdinand, a másik pedig a Las Vegas-i The Killers.
A párbajból két felvonás zajlott le eddig. 2004-ben jelent meg a Franz Ferdinand első nagylemeze, és a Killers is ekkor mutatkozott be (Hot Fuss) – ezt egyértelműen a skótok nyerték meg. A Franz Ferdinand viharos sebességgel, 2005-ben kihozta második albumát, amely szintén nagy siker volt, de talán kicsit elkapkodták. A Killers viszont kivárt az idei őszig, és előre bejelentették, hogy az első album elegáns indie-világa után Bruce Springsteen-stílusú lemez készül. Az elgondolás elsőre – finoman fogalmazva is – merésznek tűnt: nem egyszerű ugyanis 2006-ban az amerikai stadionrock-hősnél kevésbé trendi múzsát választani (talán csak ha a Bon Jovi nyomdokaiba léptek volna).
Az eredmény több mint tanulságos. A Sam’s Town (Island Records&Lizard King Records, 2006) iskolapéldája a lemeznek, amely a mainstream csúcsára repíthet egy zenekart. Van rajta két, azaz kettő magával ragadóan nagyszerű szám: a címadó nyitótétel és az első kislemeznek választott When You Were Young, ami egy kicsivel kevésbé táncparkettrobbantó, mint a két évvel ezelőtti Somebody Told Me, de még így is remek szinti-rock. Van rajta négy-öt erősen közepes szerzemény, ügyes lopásokkal (a Bones például a harmadik generációs ska-hullámól merít ötletesen) és kellemes dallamokkal. És van további hat-hét olyannyira semmitmondó szá m, amelyek meghallgatása után néhány perccel jó eséllyel egyetlen foszlányra sem emlékszik majd a hallgató.
Ez a siker ránézésre pofonegyszerű receptje. A rádiók rongyosra játsszák a néhány valóban jól sikerült dalt, a koncerteken pedig a közönség egy emberként zengi ezeket a slágereket. A lemezek fennmaradó részei pedig egyenesen jó, ha középszerűek és semmilyenek: nem érdemes túlterhelni az albumot a slágerek hatására megvevő, de jellemzően inkább letöltő hallgatóságot.
Félreértés ne essék, ehhez is kell tehetség. Továbbá az vesse az első követ a Killersre, aki sosem képzelte el még magát a popvilág tetején. Tárgyilagos zenerajongóként azonban muszáj, hogy elszomorodjon kicsit az ember és feltegye a kérdést, amire persze előre tudja a választ: mi a rosszabb, a U2 munkássága, akik legalább meggyőződéssel játsszák a semmit, vagy a Killers, akik képesek nagyszerű dolgokat létrehozni, de meghajolnak a középszerűség előtt, hogy ennek vállán jussanak fel a csúcsra.
