Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Lehet, hogy Nicole Kidman mostanában már több időt tölt a plasztikai sebészével, mint épp aktuális barátjával és aktuális filmjeinek rendezőivel együttvéve, de ez – szerencsére – még nem látszik a játékán, még nem kell visszavenni tőle az Oscart. Pedig a májkeldzskszonizálódási folyamat előrehaladott: Kidman lassan jobban hasonlít egy anime-hősre, mint saját Tágra zárt szemek-beli önmagára. Különösen igaz ez a sebhelyek beszerzése után, amelyekből bőven jut neki A tolmács című filmben, ebben a New York-i ENSZ-székházban játszódó nagyszabású krimiben. (Érdekesség, hogy a világszervezet most először engedélyezte film forgatását az épületben.)
Az afrikai születésű Silvia Broome-ot (Kidman) a titkosszogálat különleges osztályáról Sean Penn védi, mert az nyitott füllel járva véletlenül túl sokat tudott meg a szülőhazájában diktátorkodó dr. Zuwanie elleni merényletkísérletről. Broome eredetileg azért jött az ENSZ-be, mert itt a szavak és nem a fegyverek döntenek. – Ha vannak még ilyen emberek, becsülendő mindenképp. De hogy a szeretet és gyűlölet parancsa végül még ebben a nemzetközi jogra és diplomáciára felépített rendszerben is felülírja a – tolmácsszerepből és az ENSZ-alkalmazásból egyaránt fakadó – semlegességi követelményt, az a világ valós működése felé húzza az egyébként a reális és az irreális határán mozgó forgatókönyvet.
Alapvetően tehát működne a film, de nagyon sok az apró zavaró tényező. Például, ha tényleg a titkosszolgálat őriz egy lakást, azért ők valószínűleg gondolnak a hátsó ablakra is. Gyilkossági vádat megalapozó bizonyítékok birtokában a védelmi erők vélhetően nem várnának rá, hogy a terrorista felrobbantson még egy rivális vezetővel és civilekkel megpakolt buszt. A nonszensz csúcsa, amikor az amerikai titkosszolgálat egy afrikai diktátor saját védelmi emberének gyakorlatilag szabad bejárást engedélyez a nyomozásba, hogy a Hetedik ominózus pisztolyt-a-fejhez bosszúálló jelenetét kopírozó zárásról ne is beszéljünk. Az ilyen és ehhez hasonló hibák tömege pedig egy politikai thrillernél – sajnos – megbocsáthatatlan.
A hibákkal együtt is, azért a több csúcspontos, mégis egyre fokozódó feszültséget okozó cselekmény rendesen kézben van tartva. A rendező Sydney Pollackkal szemben elfogultak vagyunk, mivel már harminc évvel ezelőtt is mestere volt az ilyesminek (hogy csak a szintén CIA-s A Keselyű három napját említsük). Nicole Kidmannek viszont tényleg el kellene már gondolkodnia azon, hogy 40 évesen is minimum tíz évvel fiatalabb nőket akar-e majd játszani.
