Az egyértelmű, hogy Luc Besson (akad mozirajongó, ki e nevet nem ismeri?) forgatókönyvíróként nem itt futotta legjobb köreit. A történet a francia-német határon játszódik, a Maginot-vonal barlangrendszere és egy, a világtól elzárt kolostor kulisszái között. Az első képsorok mintha a Rózsa nevét idéznék: a szerzetesek puritán, sötét cellái és a kerengőn vonuló néma csuhások látványa eleve valami sötétet sejtet. Aztán megérkezik az első hulla, egy krisztusi pózban élve elfalazott ismeretlen és vele feltűnik Niemans felügyelő (Jean Reno) is. A másik részről megjelenik Reda (Benoit Magimel), Niemans egykori tanítványa, aki egy önkívületben a végítéletről motyogó figurát szed össze egy templom előtt. Rövidesen kiderül, a két eset összefügg, így Niemans és Reda egy vallástörténeti szakértővel karöltve elkezdi felderíteni a misztikusnak induló ügy felgöngyölítését. Rövidesen felbukkannak a szinte természetfeletti erővel rendelkező, a hongkongi szérianindzsákat megszégyenítő csuhások, akik falakon ugrálnak játszi könnyedséggel, sorra gyilkolásszák az embereket, és egy – már első pillantásra is nagyon gonosz – német vallásügyi miniszter.
Olyan sok utalásból áll a film, annyi egymástól távoli elemet hord össze, hogy szövete szükségszerűen lyukacsos lett. Egyes motivációk kibogozhatatlanok, bizonyos gesztusok öncélúak, néhány jelenet pedig a nevetségesség határát súrolja. Erre csak egy példa: a titkos kamrák kinyitását manapság mintha nem a különleges, kora középkori pecsétekkel oldanák meg. Persze, ha vicc az egész, akkor elnézést kérek.
